A héttornyú ház

A héttornyú házba lépve,
beburkolt a bíbor est,
s felrémlett előttem
nővérem emléke,
szebbet művész sem fest.
Körbenéztem lassan,
súlyos illata idézte
a ködös múltat,
melynek még foglya voltam,
néhány elfeledett,
egykor hőn szeretett
tárgya rám
pislogott bizalmasan,
álmodó szemmel,
mint elvarázsolt
kastély ósdi lakói,
kik száz év szendergés után,
most eszmélnek.
Ő mindenütt jelen volt,
átjárta testem-lelkem,
szinte megérinthettem,
kézzelfogható,
relikvia-szellem.
Kitárt szekrény mélyén,
horgolt csipkeruhára
az ablakon át ragyogott
a hold,
valaha fényes bálokon
önfeledten abban táncolt.
Ó dicsőséges, csodás napok,
hová rejtettétek előlem őt?
Adjátok vissza mit
elraboltatok,
a testvérem nélkül
csak kiszáradt
magányos fa vagyok.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-26 20:21:21
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-26 20:21:21