Az alagútban

Finom hamuval borított kis kupacok
az utca közepén, szabályos rendben.
Maximum száz centisek. Gyerekek lehettek.
Ruha egyiken sincs. Hajuk, szőrzetük leégett,
bár a testük nincs megszenesedve.
Kiléptek a házból, beléptek a lángalagútba,
a tűzboltozat alatt sültek meg elevenen.
Az utolsó még az óvóhely rácsát
markolja, úgy sült oda a keze.
Megállapíthatatlan, melyik volt fiú,
melyik lány, mert annyira püffedtek
ezek a testecskék, különösen a comboknál,
hogy nem lehet megkülönböztetni a genitáliákat.
Vajon hogyan kerülhetett ide ennyi
kisgyerek felnőtt kísérő nélkül?
Ezen tanakodtunk, amikor észrevettük,
hogy az egyik hanyattfekvő kis alaknak
teljesen kifejlett a melle.
De hiszen ezek nem is gyerekek
? mondtuk ki szinte egyszerre ?, hanem
felnőtt nők és férfiak, akik
halálukban zsugorodtak gyermekméretűre.
Dél-amerikai indiánoknál volt szokás
a holttestek zanzásítása. Lassú tűz
fölött szárították a halottaikat,
s a fej mérete végül nem haladta meg
egy átlagos ököl nagyságát.
Ahogy mentünk tovább az Óváros felé,
még többször megismétlődött a látvány.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Drezda februárban (Budapest, 2000)
Kiadó: Palatinus