Inszomnia
Hold maszatja, éj kacatja – lomol bennem az éjjel,
Bokám fonják vadvirágok temérdek szenvedéllyel.
Félelmet gyűr ki magából holdfényes lépcsőház… - kövei buják…
S majd sötét átjáró kapuját őrzik habzószájú nadragulyán oszlopzódott sátánkutyák.
Átengednek, mint vaskerítés sötét árnypocsolyát küszöbje sosevoltján,
Tekintetem által szív előre a maradék fény, s terít el az alkonyat horizontján.
Felhőkarmokba feketlik a Nap, s elém tárja mögüle kiszakadott kékséget,
S önti el bennem gyengéden az áloméhséget.
Hol felhőfonta égcéhtáblán csillagokból kiszikrít a tokionid pékség,
S habzószájú kutyákra vonyít a Hold, s lassan álomákombákomokba csillapodik, s csavarodik az áloméhség.
Kiszöszölődik a kilátás, a látvány… Az éjek útján buszkerékbetörik a fiók,
Őrzik a bolygót műszakbaszakadott áloméhes időutazók.
Űrhajókba vágyódott mindig is az a belém foszlott örök fiatal,
De a Gondola’ legalább oly’ szép, mint alkonyatot követő mélyszívdobbant frissítő heves inszomnikus szerelemzivatar.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-01-12 23:08:19
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-12 23:08:19
