Psziché-delikát
Psziché-delikát nekünk városlakóknak, ha sötét kirakatainkból különböző arcaink sietségtől elhalványultan bámulnak.
’ Ne zavarj ’ táblák függeszkednek molekularácsainkon, s engedelmeskednek a gravitációnak, honnan kitárult Szezámok repednek fel tömör betonutcáinkon, s mindent kirámolnak…
Se szó…
Se beszéd…
Pest-(is)-fless
Ömlő sikolyaink megnyúzott hangszálakból fakadnak.
Daloljuk csak borvirágos arccal, hogy műanyagpoharainkba fröccs-öntik, hogy kérünk még vény nélkül kapható szerelem-rosét ízfokozókkal.
Az aluljárók szívbillentyűit lezárva találjuk, s tudjuk nagyon jól, hogy ma is kerülnünk kell a kirakati bábukat.
Így csak rájuk képzelt arcokkal látjuk el őket, s növelve a renomét, magunkra öltjük kitinpáncéljainkat.
Szomorú fátyolos délibábként felverődünk még a távolból, Hortobágyokat nézünk lehajtott fejjel, tekinteteink belecsípődnek a mozgólépcsőkbe. S mint a szürke marhákat, úgy magunk színeit is leegyszerűsítjük, s feltereljük testeinket a futószalagokra, majd ránehezedünk egy aknafedélre:
Ezúttal szitakötőkként.
Haladunk tovább, beállunk idomtalan arcok közé tüntetni a lassan engedélyhez kötött szerelem miatt.
A Duna-dekoltázsán képtelenek vagyunk a türtőztetésre, a hangulattól függően dózist választunk, vénán döfjük egymást, s kölcsönös szerelmünket egymásba fecskendezzük a híd alatt.
A szerelem narkotikum, a rendszer lassan gátakat szab a lubickoló kompoknak, lassú búval integetünk, nem akartunk mást csak boldognak lenni, de minket kisajátítottak.
Buda betonbelében emésztő tükrök törötten lobognak, s mint általában az életben, elkorcsosult örömök felelnek már a heves szívverésért.
Új törvényplakátokon fájó szavak csüngenek.
Benyitnak Új-Hunlandia programokkal kopogás nélkül, hogy korlátozzák az endorfintermelést.
Sötét sikátorokba lopódzunk, mély pincéinkbe vonulunk a világtól, menekítjük érzéseinket, s lopva átnyújtjuk egymásnak szerelmünk, mert itt senki sem gátol. Ennyi boldogságunk maradt…
De szóhoz, levegőhöz aligha jutok, psziché-delikát, fűszeres futóhomok. Marnak a sói, a szívbillentyűk lezárva. Kóricáló bogarak vagyunk, csáprágóink gyöngék. Elveszítjük fogaink, s csupasz ínnyel harapjuk a sötétet. Keresve egymás elgurult gyöngyeit, ahogy a sarki büfében az elénk vetett grillezett csirkecsontokon némi húscafatot.
Nem lakunk jól semmitől, de életeinkben meghagynak, kicsócsált, lerágott nem létező istenek, s hiába jövünk elő a negatív felvételről a miértekkel…
Szó nélkül - elvonulnak… – s közlik:
Nincsenek…
Nyaldossuk egymás sebeit csendben, s a keserű vasra ráfogjuk, hogy málna fagylalt, s gratulálunk a szakácsnak, hogy a psziché, delikát ízű…
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-08-12 04:09:31
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-12 04:09:31
