Az eljövendő csendre

Mariana-árok, végállomás.
Lejjebb nem tisztulnak a formák,
Megnyílt az utolsó kiállítás.
Legyen ennyi elég,
Ez a végső virágzás,
Ez az abszurd tökély.

I.
Talán a tájba bámul a szem,
Vagy a tejútra, a befelé
Megtett útra, vetetlen reggelekre.
Talán arra az eljövendő csendre,
Mely metszetlen szőlőtőkék
Felett lebeg majd a kertben,
Nem tudom.

Nem tudom, csak érzem,
Hogy ebben az életszerűtlen
Rendben csak feleződik a félelem,
S amikor Lábad elé letészem,
A terhem csak akkor lesz
Semmivé egészen. Úton vagyok.
Hozzád kell elérnem.


II.
Talán a tájba tekint a szem,
Vagy a lerontott üzemek tetején
Megülő varjakat nézi, vagy álmait
Hátrasimítva azt a darab földet,
Mely még megtermi a magáét, és él.
S benne élhetsz te is, mert nem vetett
Ki magából ez a táj, mint fölös terhet,
Elnyűtt ruhát.  Élet teremtetik itt,
S csillagözön árad a romokra is.

III.
Talán a távolba téved a szem,
S az arcokon ködlő homály is lehull,
Mint az álarc farsang után.
Elszabadul a szív,
Amikor egy kéklő délután,
Levédett álmaid omlanak össze.
Nem sírsz már. Arcod a fényhez alakul,
S a tisztító szélben újul  éppé a gondolat.
Önző, vad mosolyod elsuhan a mával,
Bárányosodhat bátran a lélek,
Mely már bír magával.

2014-03-07








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-06-11 08:29:43
Utolsó módosítás ideje: 2014-06-11 08:29:43