Örökkön örökké

Megszokhatatlan a csend,
az összeaszott mákkoponyák,
és a lakótelep csontcsikorító csendje.

Nekem nincs vőlegényruhám,
egy széthordott ország
mezítlábas leventéje vagyok.

Néha meg-megsötétedik a szemem:
kigombolhatatlan ingeket sejtek
a csapkodó esőben,
gyaloglábon kihordott, lázas
érintéseket.

Én már mindenütt a hajadat látom,
engem már minden út elvezet a szádig,
az egész kitagadott kontinensen
csak te tudod átmenteni
nyári tekintetemet az őszön,
a szobafalak függőleges, meszelt hómezőin.

Legjobb lenne sáladba kötve kiszöktetni belőlem
minden megmaradt csillagot és szeplőt,
minden megmaradt anyajegyet,
elárverezhetetlen hazámat,
s gazdátlan életemet
örökkön örökké
ámen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Bárka, 2013/1
Feltöltés ideje: 2016-02-08 22:45:15
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-08 22:45:15