Tekergő

A Nap túlpörgött óriásdarázs
potrohán készülő öngyulladás,
tűző fullánkjával szórja szét
az ébredés pompázó parazsát.
Az éj lég-kemény függönyét
nyers szivarrá sodorja a szél,
s mint dohos füstöt, hurcolja a homályt
a megfáradt fényekből vetkőző tájon át.
Néhány ficánkoló csillagocska villan
a kivetett szürkület szakadt hálóiban,
s miként az emberből kilakoltatott remény,
fakó csönddé fulladnak a világ köldökén.
De te csak pihenj, és ne félj! Mindannyian
hajléktalanként bolyongunk
                                    e félbeszakadt
                                               pillanat
                          kifosztott zsákutcáiban.
                Én voltam, aki mindig is féltem,
             a szívzörej nem több, semmi más,
      mint burokban született csendháborítás,
   tulajdon nyelébe szeget verdeső kalapács.
És lásd,
hogy mégis szép talán,
olykor azt hiszem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-03-08 11:23:26
Utolsó módosítás ideje: 2017-05-21 15:37:26