A 118. év

Kenyeres pajtásomnak




Hány feledett, hátravetett adventi évtized
nyoma sápad már a hátunk mögött, kenyeres?
Sorsunk Istene kegyes, még lépést tart velünk,
reményeink változó holdjai felett, s nem feled.

Múltba szédült évek emlékmalmai zakatolnak
bennünk, s őrlik monoton jelenünket tovább.
Kéreg a kézen, kéz a kenyéren, szakadatlan
hullik az élet: s tenyerünkben alszik az ének.

Időtlen huzatban menetelve, magamat a szóhoz
szelídítve, e megszentelt, kiengesztelő pillanat
röptét figyelem, ott már szabad vagyok, s érzem:
mindenhez milyen kevés kell, hogy igaz legyen.

Rongyos napok szaladnak, tépett láncú bolondok
kara zeng az utcán, s rád már nem figyel a jóság.
Januári a lélek, csönd-ködök árján ring az enyészet,
s te mennél nagyon innen, elmenekülne a szíved.  

Mi az mégis, mi maradni késztet itt, hol nekünk
most sem babér, sem igaz remény nem terem?
Meddig még, kenyeres?! Kérdezem ezerszer,
fel az égre tekintve, roskadozó őrhelyemen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-01-18 21:27:09
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-18 21:27:09