Gyertyalángnál

Voltak itt valaha komolyabb fények is,
égig lángoló tüzek, nem ily csöndesen
hamvadó, hűlő parázs-hidegek. S most boros
szóba fúló honfibú donog az asztalok felett,
s bajjal cinkos hallgatag vétkesek.
A vetések érnek, bár még fagy kopog felettük,
tavaszra vár a lélek is kopott derek zugában,  
vándorbotja, tarisznyája készen áll az indulásra.
Messzire menni volna mersze e tág hazában,
kora réme nem ijeszti, s nincs mi bírná maradásra.
Hová, mégis? Talán más helyt lelne otthonára
e honban, ahol még ember az emberhez csendes
szóval fordul, s nem élne ily nyomorultul,
krajcáros törvények sugallta rend szerint?
Nem tudni még. Az utat csak az ég tudja rég.
A válasz talán ott volt akkor, amikor gyertyáért
kopogtam a szomszéd házba, s egy asszony nyitott
ajtót, s gyermekillat áradt a sápadó téli délutánba.
Cseppnyi idő múlva visszatért, s a csomagban
a gyertyák mellett étel volt, s világló kenyér.
Ballagtam az úton szótlanul, s hazatérve a sötét
házba kisded fények gyúltak, s az élet visszatért.


2018-02-20





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-03-02 13:48:57
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-02 13:48:57