Ez újrahasznosított hazában

Véges határain a kékes végtelennek,
múltunk és jövőnk közt toporogva,
letenném már a fegyvert,
az én harcom lassan véget ér.

Letenném már ide a fegyvert,
a sárgára fonnyadt koszorúk közé,
hol nyáron lüktető torkú gyík jár,
s most csak félvak sün motoz,
a szomszéd síron reklámszatyornyi múlt,
és hűs ülés esik itt, a sztélék szélén,
a bombázó gesztenyefák árnyéka alatt.

Hallgatva guggol a táj, álmélkodik a temető,
fogait összeszorítva gurul pattogva
egy elszabadult fenyőtoboz.
Édes a bomlás illata itt,
beletörődve hámlik, fakul a rozsda,
konganak a becementezett ajtajú kripták,
útszélen kapaszkodva vacog a kövirózsa.

A márvány sírlap sarkán
fegyvertelenül kuporogva,
vagyok figyelemfelkeltő kérdőjel
a gyűrött lap alján, a történelemkönyvben,
fölös helytállás vázára fagyva, mint
ünnepnapokon áramtalanított toronydaru,
vagy hóesésben a sörkerti terített asztal,
kitépett tőkén zöldellő rügyfejecske,
amikor már a lényegtelen is lényeges,
hűségem is csak a rím kedvéért marasztal,
mert nem ragyogó rézkürt ércszava zeng,
csak egy mobiltelefon szól,
de hamar elnémul az is, szavaszakadva,
mint akit rajtakaptak.

Készülhetnék még félrelökve
ez újrahasznosított honban,
akár egy hátafoszlott bőrkabát,
ülnék hunyorogva a hűvös sírlap sarkán,
még messzebb néznék, hazám, mint máskor,
hallgatnám hogy nyikorog-csikorog
a szélhimbálta koszorúk rozsdálló drótkerete,
s látnám, hogy surran el a fák közt fürgén, kacagva –
a forradalom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Ezredvég, 2018
Feltöltés ideje: 2019-04-05 16:26:35
Utolsó módosítás ideje: 2019-04-05 16:26:35