Csak úgy

Csak úgy sétáltunk egyszer
a Nagykörúton.
Én elvegyültem, mint
szürke, kis veréb.
Pedig fiatal voltam még,
csinos és szép is talán.
De rajtam volt levakar-
hatatlanul korunk pecsétje:
az eddig és ne tovább.
Te kiváltál, mindenki nézett.
Szakállas férfiarc,
piros bársonykabát,
hosszú hajadat
nem fogtad össze hátul,
és szemébe néztél mindenkinek.
Kanada akkor még
fogalom volt nekünk. Veled
mehettem volna oda.
Talán szerettél is,
mióta karláncod belegabalyodott
a fekete neccharisnyámba.
Alig tudtuk kibogozni.
Nem is nagyon akartuk.
A Jókai-téren egy padra ültünk,
jött-ment a nép,
s te azt mondtad, gyáva vagyok.
Levettem akkor a cipőm,
és mezítláb álltam a szobor talapzatára,
hogy lásd meg a bátorságomat.
"Mezítláb a parkban". Nagy dolog.
Talán szerettelek, de nem mentem veled,
mert...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-05-22 10:58:49
Utolsó módosítás ideje: 2019-05-22 10:58:49