szárnytalan



te adtál szárnyakat
fel sosem vehettem
csak ültem a földön
és néztem meredten
kómában révedve
úgy mint egy tetszhalott
szívem szorította
a végső mondatot
a tavasz  itt hagyott

éjfekete földje
voltam a virágnak
mit sosem ültetnek
csak mindig kivágnak
madzaggal átkötik
hurokba sietve
könnycseppel szegelik
a fejfa keresztre
szirma hull sebekre

mosolyom almahéj
bánathúst fedi el
magházban feketén
szívmagom térdepel
dobogna fél ütem
bicsaklik nyögve szól
húsban a félelem
foga jár  zakatol
boldogság nincs sehol

jég verte alkonyat
horpadásán fekszem
didergő lélekkel
istennel veszekszem
ordítva üvöltve
szavaimat szórom
nincs imám se hitem
ördögnek adózom
életem egy polcon

napsugár bújik át
az alkonyfal résén
csendemet foltozom
hallgatással békén
békén a világgal
mindenről lemondva
álmaim és vágyam
már összepakolva
nyeli a csatorna

üresség semmivel
színtelen szivárvány
virágzó fák helyett
fölöttem csak márvány
fekete lapja fed
néhány szám pár betű
jöttem a semmiből
eltűnni egyszerű
szív helyén nő a fű






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-10-29 19:58:13
Utolsó módosítás ideje: 2019-10-29 19:58:13