Elveszett szavak

“ Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Hiszed, hogy éjed engem elriaszt:
A rög hull csak vissza a föld porába,
Én glóriával átallépem azt.”
(Madách)


Sokszor azt hiszem, megtalálom,
sirály röptében ahogy a rakpartról látom;
távoli dóm padsorába veszve,
mint árva, szél-sodorta porszem;
ceruzát rágva elkent papír felett;
a hegyekben, vad sziklák közt, havas lejtők ölén;
elmerülve egy ismeretlen arcban,
mit napokig hordok magamban;
mikor a boldogság szinte szétvet,
de alig szivárog ki valami az abroncsok közén,
mert nincs már miért, és legfőképp nincs hova...

... és talán nem is vesztek el, miként az anyag sem:
csak átalakultak s lett belőlük számtalan bomlott szótetem,
szóváz, miket hiába szövök és építek egybe
nem nő belőlük - mint rózsa - méltó szóvirág.
Szótlan szomjazom, forrás sem ad enyhet,
szó-háztartásom lassan felborul,
s én matatok egyre botorul
kutatva régi jelentéseket,
de nem lelek mást csak képeket,
s ezekre nincs szavam, de ha van,
régóta mást mondanak,
mert a nincs is mást jelent,
mint az f-dúr szimfónia mióta
apámat rajta sírni láttam,
s mást a makramé,
a mázas kávéskészlet,
a színes vegyszerek,
a háború, a béke:
mást jelentenek,
már huszonöt éve.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.