Takarodó

Az éjszakai felriadások.
Az örökkévalóságnak tűnő
másodpercek, amíg a tudatom
kikecmereg az öntudatlanság
iszapjából, és ráébreszt,
hogy nem vagyok egyedül:
ott szuszog mellettem
egy másik lélek.

Az örökkévalóságnak
addigra vége, és akkor már
lehet bosszankodni is (végre),
mert annak a másik léleknek
a szuszogása igazából jóízű,
párnaszagú, hangos hortyogás,
az ébreszt fel garantáltan
éjjelente, mint egy rakoncátlan,
bohó állat, aki nem képes kivárni
a reggelt, ha tehetné, lerángatná
rólam a takarót…
takarodj,
szólnék rá, de nem teszem,
nem rázom fel a hű eb gazdáját,
csak az arcához érintem a kézfejem,
és azokra gondolok, akiket nem
a Másik töredezett lélegzetvétele,
hanem a saját szorongó, akadozó
lelke ébreszt fel éjszaka.

Nem mintha én nem bírnám ki
egyedül. A fél életemet így is
a saját világomban töltöm,
hasbeszélő iszaptúrók, röpködő
madárijesztők, hazajáró lemurok,
bujdosó kimérarákok, bogáncseszű
bengák, cselefendik és csalavérok
édes-fájdalmas társaságában.


Világra teremtődésükről alig
tudok. Maguktól bújnak belém
mint egy sereg rakoncátlan, bohó
állat; nem bírják kivárni az estét,
takarót rángatnak szememre,
töltsem éberálomban a fél
napot… „takarodódjak”!


Kinek az arcát érintsem meg
ilyenkor, ha a tiédet nem lehet?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2020-11-03 13:13:37
Utolsó módosítás ideje: 2020-11-04 00:34:06