Egyszerű történet

egyikünk sem tudta
miféle hit volt képes arra
milyen az a hit ami idecsalta
nem érdekelt senkit hol fekszik hazája
nem kérdezték soha
mit keres itt
a széles sugárúton
hol hangjába belesüvít
a gépkocsik monoton zihálása
vajon vár e még valakit
vagy csak egy kegyetlen és mostoha sors
ostoba ígérete állította ide
a büszke üvegpaloták
bőséget hazudó
gránit küszöbeire

lebbenő sóhaj
kék moccanású égbolt alatt
magasba riadtak szikáran
a legnagyobb a sorban
ezer üvegszem acél csontvázú
büszke beton anya
szült napsugárra villanó
felhőkig nyújtózó fiakat
gondosan kukorica rendbe állítva őket
mint gyermek a nevető színű játékkockákat
majd mozdulatra hálózta tömbjük
vékony járdaszalaggal

a mélyben
az egymásba futó kő gyalogösvényen
ember ember sarkába lépve
tarka ruhás tömeg tolongott
s hol hullámzása legsűrűbb volt ott
merész ívű tágas kapualjban
öreg koldus rongyos kopott
állt némán mozdulatlan
mint elfelejtett szó
sötét viharteljes letűnt kor emléke
mint félredobott szerető
az idegen csóktól megriadtan
az új világ csodái felé nem fordult feje
nem panaszolt nem vádolt tekintete

egyedül a kérés
a felfordított tenyér ősi jele
volt igazán ő
a körötte keringő színorgiában
szürkén és észrevehetetlenül
csak a tétován előrenyújtott érhálózta kéz
adujára játszó illetlen szegénység
mely látóterünkbe kerül

azt mit mond a kéz
észrevenni roppant nehéz
ha felkészületlenül ér
ha a lehetséges válaszok
még nem rendeződtek sorokba
az elhajlásra időt sem hagyva
harsogva sulykolja létét tudatunkba
vigyorogva és erőszakosan könyörgi magát
gondolataink közé
arcunkba kiáltja
e mozdulat
tagadnod kár ismered te is
e tartás s nyilvánvaló üzenete azt mutatja
várok tőled valamit

a jószándék mint érett gyümölcs
hullani fél
kapaszkodik
hiszen vén iszákos is lehet
ki minden fillért borba öl
egészséges öreg ember
ne várja míg más bedől
rongyos jelmezeinek

és jöttek mentek kifogyhatatlan sorokban
hallgatagon társalogva mosolyogva
mások mosoly nélkül
áramlott a tömeg a kérő kéz körül
civilizáltan ridegen és részvétlenül

a kimondatlan NEM vára
így gyorsan épül
az ezüsthangú széttörhetetlen
NEM tömböcskékből
magasodik
szemlátomást gyarapodik
teleszívja fal tüdejét
formátlan léggömb puffadással
tágul terjed bővül
végzik a munkát üreg sötét
akna éjű szemek reflektorpásztájánál
fénytelen dermesztő fény világítja be a teret
hol újabb mindig újabb kemény hasábok
eltűnnek majd felsejlenek
s e lázas munka neszben hang alig hallatszik
csak néha néha
mikor két kis ezüsttégla összekoccan
hangja cikkan ezüst sikollyal

de mi ez a remegés
mély zúgással miért gyűrűz a mozdulat a földben
a magányos hideg csendbe honnan szűrődik
e halk zene
ki dörömböl a sötét vár
gombanagy vasszegecsű acélkapuján
ki énekel kint a mezők szaván
a virágok hangján
égre serdülésében zavarni hogy meri

barnahajú kislány
talán mesékből lépett elő
vagy csak az utca lendülete
e szeszélyes vak erő
kavarta és fordította erre
rongyos koldus elé
találkozásuk követelve

a tekintet a gyermeki
magába fogadta a jelent
öregapót látott
nem azt a képet mi képződik a retinán
szebbet jobbat a valónál
szemében a jövő komoly ígérete ragyogott
sajnálat lobbant
részvét virágzott

ahogy a pillanat megriadt
vagy csak az alkonyi fényjáték
a testeken felfutó árnyék
(esetleg más értelmezésbeli zavar)
amint a két alak a valóságból kikerült
s önmaga ellentétébe merült
a gyermek a koldus fölé nőve
az kérő gyermekké zsugorodott

a varázs elmúlt
mert gyorsan vége szakadt
továbblépett a másodperc
már csak a kérdése maradt
ki adott mikor mit és kinek
van e jelentősége
szívdobbantó mélysége összefüggéseiknek
mert egyszerű a történet
olcsón talmi hétköznapi
tanulsága nem tündöklik át a koron
magunkhoz szorított fillérek csupán
széles sugárutakon






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2022-10-21 08:42:24
Utolsó módosítás ideje: 2022-10-21 08:42:24