Szegény idők balladája

Nincsenek tág űrmezőket megrengető karjaim,
sem évmilliós kódexekben forrongó bölcs lapjaim,
és nem fürösztget földi javak csillámló perselye,
és nem ölel a langyos szépség ábrándos erdeje,
és nincs rettegett parancsokkal szentelt ereklyém,
sem fickándozó kandallókban pattogzó szerencsém,
sem édenkerti tükörfénnyel fogócskázó almám,
sem aranylángok bűbájából szikrát csenő orcám,
sem a zord Tekintély palástjából összevarrt ruhám,
sem nevető, lágy szellőkkel suttogó gondolám,
és makacs babérkoszorú sem cirógatja fejemet;
megtépázott glóriám sem fonott rám remeket,
és nem visz hátán tigriscsíkos harci szekerek heve,
és nem telik meg vaskos vérrel sólyomlelkem csöpp begye,
meg gyémántfarkú, hideg trónszék sincs, amely tűrni intene,
és léptemet sem őrzi holmi szakadt vándoroknak istene,
hogyha a csuhás Erény beteg szíve ragyogásba öltözik,
mert nincs vég, amíg az égi morajt tompa álmok döfködik,
ám emberként vetett ki hajdan az Ősóceán engem,
küzdök hát, hogy vissza is majd emberiként nyeljen…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Két világ határán (, 2016.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2024-06-20 08:47:57
Utolsó módosítás ideje: 2024-06-20 08:47:57