Elköszön az alkony




Elköszön az alkony, lassan este van,
a  bolyongó szél  lépte oly bizonytalan.
Napsugár hever, a vékony cérnaszál,
s a pillanat fölötte ide- odaszáll.

Apró lelkemre hatalmas csend terül,
bámulom a síkot, egyes egyedül,
ahol  majszolja a morzsafényeket
a pillantás, és szökik a képzelet.

Hatalmas csend alatt suttogó szívem,
pupillám tó, emlék úszik a vízen,
nincs csobbanás, a vitorla egyre nő,
s belekap, viszi a szélnek állt idő.

Csillagszeplős égre száll a sóhajom,
mellettem holdsugár ,leng az ágakon,
és mellém ül a rég, elbeszélgetünk,
hangok nélkül az estbe révedünk.

Elköszön az est, lassan itt az éj,
nyárfa csúcsán botlik a sárga holdkaréj,
s a remény, az a vékony cérnaszál,
hintáztatja létem, még játszik a halál.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-07-11 21:22:04
Utolsó módosítás ideje: 2024-07-11 21:22:04