Egymásba hurkolt szálak

Arról, ahogy az öreg diófáról
lecsúsztak a levelek,
és úgy tapadtak a lucskos fűhöz,
mint nagybetegek a verejtékes ágyhoz,
az jutott eszembe,
hogy Isten nagyon szerethette az embert,
hisz' képmására teremtette,
s most talán ebben a dagonyás
mulandóságban egyszülött fia vére
alvad értünk a szivacsos avar alatt.

A lépcsőn álltam éppen, megborzongtam.
Szépia-árnyak buktak a dióhéj-foltos járdára,
a drótkerítésre támaszkodó szőlőtőkékre,
a tűzfal háromszögére.
A keréknyomok vájatában tócsák tükrei
– a gyermek- vagy aggkori képzelet átjárók – elbűvöltek,
mint ahogy a csatorna alatti hordó zöld vize.
Az agyagbarna árnyak belelógtak,
s mint mandalán a szirmok
kápráztatták szemem.

Szép volt, mint ahogy a lépcső
szálkás korlátján hízó borostyán húson
a vízgyöngyök is szépek.
Árnyak-fények egymásba hurkolt szálai kavarogtak.
A hordó peremére tapadt olajos karikát néztem.
S akkor valami mélybe elnyelő döbbenet lehúzott,
mint a pillanatnyi elmezavar
a súlyos felismerés hurkában:
felfoghatatlan a ránk mért tudatlanság
itt a fény-árny színpadon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-10-10 18:05:37
Utolsó módosítás ideje: 2024-10-10 18:05:37