Tudja, Főnök én leszarom ezt
az egészet, az életet, meg a többit, nekem aztán beszélhet, nem azért, mert
haragudnék magára, vagyis én már mindenkire és mindenre haragszom, tudom, hogy talán
engem utálnak a legjobban a szállón, de kibírom, elbasztam már régen, le
kellett volna taposni, hagyni az egészet, még amikor fiatalabb voltam, nem is
tudom, mi tart itt, ebben a városban, sokszor nagyon gyenge vagyok, elkap
valami, attól félek, hogy elájulok, bár néha van bennem erő, azon csodálkozom,
hogy honnét, napokig nem eszem, csak a pia meg a cigi, aztán megyek, nincs
semmi tervem, de ha ülök, akkor úgy érzem, hogy felrobbanok, azért jár folyton
a szám, már csak úgy magamnak mondom, nincs benne logika, vagy valami rendszer,
olyan mintha gondolkodnék, de lehet, hogy már bolond vagyok, hát úgy is nézek
ki, az biztos, de engem nem zavar, pedig milyen izmos és jóképű voltam, régen
tapadtak rám a nők, most meg egy se, de nem is kívánom, nem vágyom már arra,
hogy legyen valakim, el se tudom képzelni már, hogy milyen az, átölelni egy
nőt, már az emléke sincs meg, érdekes, hogy ez hogy kiveszett belőlem,
nyugtalanság az van, azért vagyok mindig olyan, mind egy felhúzott rúgó, főleg
ha be vagyok lőve, olyankor nem érzek fáradságot, talán valami mély dühöt a
gyomromban, vagy nem is ott, inkább a testem közepén, nem múlik, akármit
csinálok, ez mindig megvan, ez a feszültség, még akkor is, amikor alszom, nem
is alvás, valami zuhanás, egyre mélyebbre, suhan el mellettem minden, árnyakat
látok, színeket, nincs értelme, valamikor voltak álmaim, most meg mintha
vonatban ülnék, csakhogy ez függőlegesen lefelé halad, egyre gyorsabban, és
hiába kérdeznek, már unok válaszolni, az életemet már annyiszor elmondtam, meg
a miérteket is, de szerintem senkit se érdekel, vagy az is lehet, hogy azt
kapom vissza, amit én adok, mert én se figyelek senkire, bár úgy teszek néha,
ha már fáradt vagyok a piszkálódáshoz, a kötözködéshez, tudom, másképp jobb
volna, de már nekem nem megy a változás, már nincs tervem más, mit igyak
reggel, meg, hogy legyen dohányom, kaja, ha van akkor jó, ha nincs, akkor
nincs, csont és bőr vagyok, pedig csupa izom voltam, egy mázsával azt
csináltam, amit akartam, nem zavart a munka, tíz, tizenkét órákat dolgoztam
egyfolytában, de akkor volt mindenem, ami kellett, talán túlságosan is
magabiztos voltam, hiszen minden sikerült, amit akartam, de ez már régi
történet, húsz éve, vagy még régebben, bíztak bennem, meg számítottak rám, nem
tudtam nemet mondani senkinek, ha hívtak mentem segíteni, annyi havernak voltam
az építkezésén, volt, akinek szinte az egész házát én építettem, és nem kértem
semmit, a kaján meg a pián kívül, úgy jártam oda, mintha munkahelyem lenne,
persze az is volt, és ott is hajtottam, mindig tele voltam túlórával, nem is
értem, hogy bírtam, akkor is leszartam, nem érdekelt a jövő, csak az, hogy jól
érezzem magam, és az volt az igazi jó érzés, hogy ha láthattam a két kezem
munkáját, egy házat, egy kerítést, vagy bármit, büszke voltam, az én házam is
szép volt, volt benne minden, és olyan műhelyem volt, hogy a gyárban se volt
különb, a feleségem meg gyönyörű volt, meg a lányom is, de alig voltam otthon,
mindig dolgoztam, este meg beleestem az ágyba, sokszor nem is vacsoráztam, már
aludtam, ez volt a baj, hogy nem baszogattam az asszonyt eleget, de hát sose
voltam lelkizős, meg ölelgetős, tudom azért jött hozzám, mert volt pénzem, és
azt gondoltam, hogy ez mindig is így lesz, amikor elküldtek, akkor is nyugodt
voltam, bíztam a haverokban, hogy mindig lesz majd munka, majd hívnak, nem
mentem én könyörögni senkinek se, akkor kezdem érezni először azt a mély
feszültséget a testem közepén, volt, hogy remegtem, folyt rólam a víz és
szédültem, egyre mogorvább lettem, és egyre mogorvább lett az asszony is, már
nem tetszett neki, hogy kérges a kezem, meg állandóan otthon voltam, de nem
veszekedtünk, egyszerűen utáltuk egymást, ő fent volt, én meg lent a műhelyben,
már kezdtem eladogatni mindent, a végén még a tetőt is eladtam meg az ajtaját a
műhelyemnek, mert pénzünk, az már akkor nem volt, én se dolgoztam, az asszony
se, meg a lány se, aztán ők kitalálták, hogy felmennek Pestre, de én nem
hagytam a házat, én építettem, meg nem is érdekelt hogy mi lesz velük, akkor
már szőlőt kapáltam, meg istállót pucoltam, hogy legyen mit innom és ennem, nem
is tudtam, hogy jár nekem segély, aztán hazajött az asszony karácsonyra,
mondta, hogy váljunk el, adjuk el a házat, én meg azt mondtam, hogy jó, egymillió
kettőért vették meg, már nagyon le volt pusztulva, a milliót odaadtam neki,
nekem maradt kétszázezer, azt elittam egy hónap alatt, kimentem az erdőbe és
beszedtem egy csomó gyógyszert, vagy száz szemet, ott kóvályogtam napokig, úgy
találtak rám a vadászok, majdnem lelőttek, ahogy másztam ki a gazból, azóta itt
vagyok.