Idő
A hegység egyre szűkülő
érhálózatán megyek,
mellettem a két szülő
szívében méhek döngenek.
Kifényli rojtos életét
az út alatt egy indián,
elmereng a partot ért
olajfolt-agónián.
Az idő dőre koldus úr,
sakálszemű öreg gyerek,
a tenger fölé tornyosul,
akár a régi istenek.
Koszos szakálla vízbe ér,
fehér tubákot inhalál;
anyám hajában szép a tél,
apám fején a szél kaszál.
Korán kelni megszokott
anyám aludni tér hamar,
Idő úr egy rímtelen
és trágár altatót szaval.
Zsebéből kilóg a múlt,
fénye füst, a lelke szén,
tükröződünk megfakult,
arzénsárga íriszén.
Boltíves, repedt falú
passzázsokon lépdelünk
az űrkomor és vasszagú
tenger felé. Ő jön velünk.
Zúgolódni kezdenek
- én kamasszá romlani -
apám felett a reszketeg
fekete fák lombjai.
Az alvilágból felbukok,
felbukok és felnövök,
lihegve visszafordulok:
senki sincs a fák között.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-12-09 20:43:55
Utolsó módosítás ideje: 2025-12-09 20:43:55
