Hun vót, hun nem vót, vót eccer egy drótos, ki csak járkált le s fel az országban a Kis-Kárpátoktól a Vihorlátig oda s vissza. Közbe kajabált serényen, hogy aszongya mindenféle jukas lábooost, fületlen bögréééét, törött cserepeeeet javittoook, drótozooook, fótozooook, jöjjenek csak közelebb asszonyooook, közelebb, nem harapooook, csak drótozooook, csak fótozooook.

No, ahogy drótozott, átajjába meséltek is neki errül is, arrul is, oszt nem csak a kosz ragatt rá az évek alatt, hanem mindenféle bőcsességes tapasztalat is. Így adódott, hogy osztán eccer elkezdte a lelkek fódozását is. Amerre csak szerencsétlen vót, vagy árva, vagy elhagyatott, mind megvigasztalta, mindhe vót egy jó szava, vagy mindenre vót jó tanácsa.

Betévett eccer egy faluba, hol bolond vót a bíró, s bolondok vótak a szenátorok is. Hogy választották meg űket a népek? Afenesetuggya, de máncsak űk vótak akik megmontak mindent, kinek hogy kell élnyi, kinek mit kell csányni. No, lássa ám, hogy vezetik kifele a határba a marhákats az ökröket az istállóbul az emberek, hát kérdi tüllük minek a? Hát a bíró urunk parancsba atta, hogy kevesebbet üdőt kejjen ganyézásra tőteni, mindenkinek napába háromszor ki kell vezessük a marhákat a szántóra, hogy ott
végezzék el dógukat. Hijjnye, hogy az annyanesirassa! No, lássa ám a mi drótosunk, hogy a mészáros rakja kifele az áruját a bóttya elé, hát kérdi tülle is e mire való. No, a mi bíró urunk parancsba atta, hogy a husszékbe légy ne lehessen, hát ki kell tegyek a legyeknek beköpnyivalót a szék elé, hát csak aztat rakom kifele! Hogyasztakutyakaparóját ennek a bírónak, gondolta a drótos, oszt elment, hogy mekkeresse a bírót. Meg is tanálta odabe a templomba, ahun épp a plébánost igazgatta elfele a bíró, hogyaszongya plébános uram, ha aztat akarja kend, hogy többen bégyöjjenek a misére, hát tegyen is érte, példájul rakjon egyegy borosüveget a padokra, meg aggasson nehány ódal szalonnát a szentek kezibe.

No, ekellett csak a drótosnak, majd elkáronkotta magát, de visszatartotta a levegőt, s elhatározta, megtréfálja ezt a hóka bírót a falu népe előtt.

Bíró uram van kendnek valami fódoznyivalója? Hát vanni van, de mit akarsz te avval? Hát csak segítteni a bajon, ha haggya. No, hagyta. Előhozta a bíró a fódoznyivalót, s odaatta a drótosnak. Aszongya a drótos, bíró uram, könnyebb dógom lenne, ha kend kifordíttaná az edényeket, hogy jobban hozzáférhessek a szerszámokkal. Okos dolog, monta a bíró, s hezzákezdett a kifirdíttáshoz, de valahogy nem ment neki. Egyse akart kifordulnyi magátul, se a bíró kezitül. Jót nevettek a bíró erőlködésin az emberek, oszt ettül tán az is megtanulta, hogy sok sületlenség vót, mit eddig parancsba adott. No, szentül megfogadta a bíró, onnantul csak az értelem vezeti majd a falut, épp ezért általadta a bírói bottyát a drótosnak, ki letelepedett, s bíró lett, s máig is él, hacsak meg nem halt azóta.

No ezóta az eset óta mongyák a szlovákok a magyarokkal együtt, hogy  „Aj pod otrhaným klobúkom často múdra hlava býva.”, azaz, „a rongyos kalap alatt is gyakran bölcs fej lakik".