Éhes Miron

Miron, a szántóvető fia, örökké éhes volt. Látta mennyit dolgoznak a szülei, jó étel mégis csak a gazdagoknak jutott. Így volt ez évszázadok óta. Miron szegénységben nőtt fel és arról se tudott, hogy aranyhajjal született. Éjszaka volt, mikor világrajött, de a gyermek haja napként tündökölt a kunyhóban. Megfáradt, elgyötröt szülei, nem tudtak hová lenni örömükben. Alighogy megvirradt, vitték is a fiút megkeresztelni, hadd lássa a világ a szerencséjüket. Ám mire a templomhoz értek, a gyermek haja hollófeketévé változott. Így rajtuk kívül nem láthatta senki a csodát. Talán meg se történt. Hazaballagtak csendben, s ment az élet tovább. Húzta a szántóvető az ekét, az asszony szórta a magokat, s ha az ember nem bírta, ketten húzták, hasították a földet. 
- Üres az istálló - kesergett a szántóvető, és sorolni kezdte, mi minden kellene, mire megszólalt a gyermek:
- Ne búsúljon, édesapám, lesz itt minden.
S faragni kezdett fából lovacskát, tehenet, bárányokat. Csak nézték hogy varázsolja elő a sok csodát. Bárcsak eke elé lehetne fogatni a falovat. Bárcsak tejet adnának a játéktehenek, és finom sajtot, azok a kedves, faragott báránykák. A gyermek hitte, hogy így lesz. A szülei pedig elhatározták, hogy valóra váltják az álmot, eladják a portékákat és igazi állatokat vesznek az árából. A vásári sokadalomban egy idegen ember állt meg mellettük, hogy megcsodálja a műveket. Vett is egy állatkát, csekély pénzért, s mondott hozzá valami biztatót:
-Nagyon ügyes fiatok van, el kellene szegődjön Bonifác mesterhez, hogy tökéletesítse a tudását.
Bonifác mesternek ők még hírét sem hallották. Ugyan merre lakhat?
-A királyi városban, csodás, faragott tornyú palotában. Nagy művész és nagy tudós, a csillagok ismerője.
Miron vágyakozva hallgatta az idegent. A király városa! És egy igazi mester, akitől tanulhatna.
Hazamentek, s azontúl nem lelte nyugalmát. Kis faragványai, amiket aprópénzért árult, már nem adtak örömet neki. Többre vágyott, pedig nem is tudta, hogy aranyhajjal született.
Amint elég nagynak és erősnek érezte magát, elhatározta, hogy útrakel, megkeresi Bonifác mestert, s kitanulja a mesterséget. Szülei nehéz szívvel, de elengedték, hátha szerencsével jár, de legalábbis nem éhezik tovább velük, abban a nyomorult kunyhóban.
Gyalogosan indult el Miron, az öregek sokáig nézték, ahogy távolodik, s néha ő is visszatekintett, látja-e még szeretett otthonát. Késő este lett, mire a városba ért. Pénze nem volt, hogy bármelyik fogadóban megszálljon, lefeküdt hát egy híd alá, s megpróbált aludni, hogy másnap kipihenten álljon a nagy mester elé.
Alig virradt, Miron már fent volt, és sietett is nyomban a Mester házához, amit könnyen felismert, hiszen pompája vetekedett a királyi palotával.
Ám nehezebb volt bejutni oda, mint a királyhoz. Hiába kopogott a cifra kapun, senki se nyitott ajtót.
-Szép jó napot, a nevem Miron és Bonifác mestert keresem! - mire kiszólt egy hang:
-Takarodj innen!
Miront a csalódás nem tántorította el. Gondolta, másnap újra eljön, hátha a Mester akkor ráér. De nem ért rá még harmadnap sem. A fiú szédelgett az éhségtől, s csaknem beesett egy hintó kerekei alá. Még szerencse, hogy az csak állt, s a kocsis a lovakat etette éppen.
-Te is jól felöntöttél a garatra - feddte meg Miront.
-Nem vagyok én részeg, csak éhes, - mondta a fiú szomorúan, aztán elmesélte, hogy járt.
-Aj, te szerencsétlen, és mihez kezdesz ezek után?
-Valami munkát keresek, bármit, csak ne haljak éhen.
-Akkor állj be hozzánk lovászfiúnak, az egyik úgyis kereket oldott. Nem mondom, hogy könnyű dolgod lesz, de végtére is nem királyfinak születtél.
-Nem, - mondta Miron  - és fáradtan túrt bele hollófekete hajába.
Azontúl a királyi udvarban élt, azazhogy az istállóban. Sikálta a lovakat, hordta a ganét, meg a szénát. Beletanult a munkájába rendesen. A faragást elfelejthette egy időre. Mire mindennel végzett, olyan fáradt lett, hogy sem ereje, sem kedve nem volt már semmihez. Csak feküdt az illatos szénán, és álmában egy fehér lovon repült az égben.
Másnap reggel csakugyan ott állt egy fehér ló, akit még sohase látott. Bár inkább csak sovány gebének lehetett nevezni.
-A királykisasszony lova, már semmire se jó. - mondta a kocsis - Mióta a királylány megbetegedett, a lovacska is sorvadozik, a végét járja.
Miron megsajnálta a gebét, etette, ápolgatta, az meg csak szomorúan nézett rá.
Közhírré tették szerte az országban, hogy a királylány nagyon beteg, ahány orvos és tudós létezik, mind idejöjjön, magas jutalmat kap, aki meggyógyítja.
Természetesen Bonifác mester is ott volt a tudósok között, s elsőként ő szólalt meg:
-Valami elromlott a világban, ez az oka a betegségeknek. De mint minden, még a betegség is javunkra válhat. Tanít és megerősít, segít megtalálni a választ a kérdéseinkre.
-S mit tehetnénk Mester? - kérdezte a király türelmetlenül.
-Fel kell kutatni a világ szellemeit, talán segítenek.
-Megtennéd, drága Mesterem?
-Öreg vagyok már ehhez, uram, királyom. De van nekem három fiam, egyiket elküldöm, ő még fiatal, erős és végtelenül ügyes.
-Ha rendbe hozza a világot, s a lányom meggyógyul, feleségül veheti, és fele királyságomat is megkapja.
Bonifác szerényen mosolygott.
-Fiam még ma elindul. Csak adj neki lovat, fegyvert, s elegendő aranyat az útra.
A király természetesen mindenbe beleegyezett.
Elindult hát a fiú, s több hónapig színét se látták. Bejárta szinte az egész világot, s mikor az aranyai elfogytak, hazatért. Azonban a királylány föl se kelt ágyából, s ha lehet, még erőtlenebb, még betegebb lett.
A király tüstént maga elé hívatta Bonifác mestert.
-Fiad visszatért, de a lányom még mindig beteg. Nem sikerült találkoznia a szellemekkel?
-Uram, királyom, fiam az egész világot bejárta és rengeteg szellemmel találkozott. Már csaknem elérte a legfőbb szellemet is, de pénze elfogyott, így haza kellett térjen.
-Azt mondod adjak még aranyat és megint megpróbálja?
-Azt mondom adj inkább a második fiamnak. Hátha neki sikerülni fog, hiszen fiatalabb, erősebb.
A király a Mester második fiát is ellátta fegyverrel, arannyal, s minden jóval.
Miron eközben az istállókat tisztította és amellett időt szakított arra, hogy a fehér lovat is ellássa.
-Mit gondolsz, - szólt a lovacskához -  ez a fiú sikerrel fog járni?
Mire az megrázta sörényét és búsan horkantott.
Pár hónap múlva visszatért Bonifác második fia is, nagy társasággal, kacér lányokkal, nyalka aranyifjakkal. Aki látta őket, azt hihette, hogy a fiú megtalálta a gyógyírt, s most azt ünneplik.
De a királylány még mindig falfehéren feküdt ágyában, mint aki a végét járja.
-Mesterem - szólt a király, - csodás oszlopokat faragtál, a kertembe szökőkutat, a kapumra Napot, Holdat, de a tanácsod, lám mit sem ér.
-Uram, királyom, a fiam szertelen, de nem vethetsz a szemére semmit, hiszen az egész világot bejárta, több veszedelemmel nézett szembe, mint bármelyikünk. De ott a legkisebb fiam, ő a legtisztább és legmerészebb, adj neki mindent, ami egy ilyen úthoz kell, s meglátod, szerencsével fog járni.
Az elkeseredett király ellátta hát a Mester legkisebb fiát is, fegyverekkel, arannyal, s minden jóval, ami egy ilyen hosszú úthoz kell.
Több hónapig volt oda a fiú, s addig Miron százszor és százezerszer kitakarította a király istállóit. Közben gondozta az ő fehér lovacskáját is, aki már egészen jó erőre kapott.
-Mit gondolsz, ez a fiú sikerrel fog járni?
Mire a ló megvetően prüszkölt és fújt egyet.
Valóban, mikor hónapok múlva a Mester legkisebb fia is visszatért, a királylány ugyanolyan beteg volt, mint annak előtte. Viszont a fiút ünneplők tömege kísérte, mert valami dalversenyt nyert az egyik országban. Bonifác végtelenül büszke volt és áldotta az eszét, hogy kijárta fiának ezt az utat.
Azonban a király elkeseredetten hívatta magához ismét.
-Fiad dolgavégezetlenül tért vissza, gyermekem betegebb, mint valaha. Sem az orvosok nem segítenek, sem az állítólagos szellemek, akiket fiaid hiába kerestek szerte a világban.
-Uram, királyom, kérésed túl nehéz, s türelmed is igen csekély. De vannak nekem kiváló tanítványaim, mind okos, művelt, jó családból való fiúk, hadd próbáljanak ők is szerencsét.
-Nem! - szólt a király. - Nincs több kidobni való aranyam. Hozzátok elém az ország legerősebb emberét, aki nem tántorodik vissza semmilyen akadálytól!
A király emberei végigkutatták az egész országot, és bár erős embert találtak eleget, de egyik se vállalkozott arra, hogy végigjárja a veszedelmes utat, még a fele királyságért sem. Nem a veszedelem volt az, ami valójában visszarettentette őket, hanem az ismeretlenség.
A király dühösen nézett ki a ablakon
-Enyém az egész ország, s nincs benne egy ember, aki teljesítené óhajomat!
Ekkor látta meg Miront, s mellette a hófehér paripát.
-Ki az a fickó, s mit keres mellette a lányom lova?
Nyomban hívatták a király kocsisát.
-Uram, királyom, ő Miron, az egyik istállószolga. Állítólag  fafaragó, aki Bonifác mesterhez jött volna a városba, tanulni, rongyos volt és éhes, felfogadtuk hát, azóta itt serénykedik, és igen ügyesen.
Bonifác, nem örült, hogy nevét ezzel a senkiházival emlegetik, de a király most nem figyelt rá.
-S mit keres a fiúnál a lányom kedvenc lova? Azt hittem rég elpusztult már.
-Ó nem, a fiú meggyógyította, s azóta is gondoskodik róla.
A király törte a fejét erősen.
-Ha a lovat meg tudta gyógyítani, talán a lányomon is segíthet.
-De uram, királyom, - szólt Bonifác - az csak egy ló, és miatta nem kellett ungot-berket bejárni, hogy a legfőbb szellemek segítségét kérje.
-Mindegy, - mondta a király. - Attól még tehet egy próbát. Ez egy szerencsétlen flótás, akinek semmi se drága, tán az élete sem. És a szolgám, tehát kérnem se kell, elég ha megparancsolom neki, hogy induljon útnak, vagy az életével játszik.
Bonifác erre egyetértően bólintott.
Így történt, hogy Miront a király elé cipelték, aki parancsba adta neki, hogy azonnal induljon, és addig vissza se térjen, míg a legfelsőbb szellemtől gyógyírt nem kér, a királylány számára. Neki persze nem ígérte oda se a fele királyságot, se a lánya kezét, és pénzzel, fegyverrel sem látta el.
Miron szomorúan vette vállára tarisznyáját, benne egy darabka zsemlével, amit a konyháról kapott útravalónak.
Hanem akkor megszólalt a lovacska.
-Ne búsulj kedves gazdám. Csak pattanj föl a hátamra, majd én elviszlek a gyógyító szellemekhez.
-Hogy-hogy tudsz beszélni? - csodálkozott Miron.
-Megmentettél, így lelket adtál nekem, azonkívül bennem van a királylány lelke is. Igazából táltos paripa vagyok, de ezt senki se tudta rólam, főleg, hogy beteg lettem s már semmi hasznomat nem vették. Most végre eljött az én időm, hogy megháláljam, amit értem tettél.
-Akkor induljunk, lovacskám, hosszú út vár még reánk.
Miron felült a táltos hátára, az pedig vágtatni kezdett, mint a szélvész.
"Micsoda szerencsés fordulatot vett az életem", gondolta a lovászfiú, szinte hálásan. "Most már nem félek semmitől, ha a táltos mellettem van. Még annak is örülök, hogy nem álltam be Bonifáchoz. Ezerszer többet ér egy nap az istállóban, mint az ő büszke házában. Így már minden értelmet nyer, győzni fogunk, s akkor a király is másként tekint majd rám, megfordul a világ kereke. Talán a királylány is megszeret. Hiszen megmentettem a lovacskáját."
Bonifác azonban másképp gondolta.
-Ott megy az ágrólszakadt, a sovány gebéjén - s nevetett magában.
Napokig vágtatott Miron a fehér lovon, egy szem zsemléje időközben elfogyott.
-Meg kellene állnunk, lovacskám, csak pár napra, hogy szolgálatot keressek, mert elfogyott az elemózsiám.
-Nem lehet kedves gazdám, minden perc számít. De nézz a láthatár felé, látod azt a házat? Ott lakik a földkerekség legöregebb bölcse. Ő majd útbaigazít, s talán még valami ennivalót is kapsz nála.
Mikor odaértek, Miron bekopogott az ajtón, de senki se válaszolt, így szépen belépett magától. A ház közepén, egy kis ládán üldögélt a világ legöregebb, legbölcsebb embere, s Miron köszöntötte őt illendően.
-Üdvözöllek fiam, - felelt az öreg, - ugyan mi szél hozott erre?
-Nem szél hozott, hanem az én szélnél is gyorsabb paripám. Ugyanis sürgős ügyben járnánk. Királyunk egyetlen leánya súlyosan beteg, és csak a legfelsőbb szellemtől kérhetek számára gyógyírt. Meg tudnád mondani, merre találom?
-Nehezet kérsz fiam, oda még senki emberfia, mióta világ a világ, nem jutott el. Túl hosszú, túl veszedelmes út lenne.
-Nekem mégis el kell jutnom hozzá. Egyrészt mert megöl a király, ha nem teszem, másrészt a királylány sorsa igen kedves nekem, talán azért, mert ketten adtunk lelket a táltos paripának. Harmadrészt pedig azért, mert még soha nem volt módom bizonyítani, hogy érek annyit, mint bárki más, akit a jó szerencse a tenyerén hordozott.
Az öreg bölcsen mosolygott.
-Rendben van fiam, cselekedj hát szíved szerint. Segíteni ugyan nem tudok rajtad, de van nekem egy bátyám, aki még nálam is öregebb és bölcsebb, ő talán útbaigazíthat.
Miron csüggedten hajtotta le a fejét.
-S ki a te bátyád? Hol találom?
-Ő a kősziklák szelleme! Táltos lovad majd elvezet hozzá.
-Ha így állunk, akkor nincs mit tennem, megkeresem. Csak egyre kérlek, öregapám, adj valamit ennem, mert már napok óta éhezem!
Az öreg azonban széttárta száraz karjait.
-Sajnos nem adhatok. De a bátyám biztosan ellát majd minden jóval, úgyhogy menj hozzá, siess, ne késlekedj!
Miron kilépett a házból, s egy kiszáradt almafát pillantott meg az út mentén. Legszívesebben megátkozta volna, de inkább letört róla egy ágat, és furulyát faragott belõle bánatában. Aztán muzsikálni kezdett rajta, hogy elfeledje éhségét. Lovacskája ámulva hallgatta. Sajnos rajta kívül nem volt más, aki megcsodálhatta volna a gyönyörűséges dallamokat. Majd eljátszom az otthoniaknak is, ha visszatérek, gondolta magában, s eltette tarisznyájába a furulyát, aztán fölpattant a táltos hátára.
Vágtattak tovább, megállás nélkül. Sok-sok nappalon és éjszakán át vándoroltak, a fiú néha úgy érezte, nem bírja tovább, s lezuhan a lóról, de aztán mégis összeszedte magát s folytatta útját, mígnem egy girbe-gurba, hatalmas kőpalotához értek.
-Édes gazdám, megérkeztünk, - szólt ünnepélyesen a lovacska. - Imhol lakik a kősziklák szelleme.
Miron bekopogott az ajtón, s mivel senki se nyitotta ki, vette a bátorságot, és belépett rajta.
Üres szobát látott, s a szoba közepén ült egy ládikón a kősziklák vénséges szelleme. Miron megilletődve állt előtte.
-Már vártalak fiam, - mormogta az öreg - s tudom mi járatban vagy. Nagyon nehezet kérsz, a legfelsőbb szellemhez még senki emberfia, mióta világ a világ, nem jutott el. Túl hosszú, túl veszedelmes út lenne.
-Nem bánom, - szólt búsan Miron - ezt a feladatot rótták ki rám, s nekem teljesítenem kell. Nem akarok dolgom végezetlenül visszatérni, hogy megvetett, vagy száműzött legyen belőlem. Szeretnék végre boldog, nyugodt életet élni.
-Jól van, én nem tartóztatlak, akkor menj, de segíteni nem tudok rajtad. Hanem ha tovább mész, a szivárvány parton lakik a levegő szelleme, az én idősebb bátyám, ő többet tud nálam, s majd útba igazít.
-Köszönöm, - felelte Miron, bár hangja remegett a csalódottságtól. -  De akkor legalább ennem adj, vagy egy takarót, mert fázom.
-Sajnos nincs módomban, - hiszen nálam minden csupa kő, majd a bátyám jól tart, s lesz ott még valaki, aki megölel, hogy ne fázz.
Miron, szívében reménnyel lépett ki az ajtón. Ott újabb kiszáradt almafát látott, s hogy éhségét feledje, erről is letört egy ágat, s még szebb furulyát faragott, amiből olyan nótát csalt elő, hogy a kősziklák szíve is meghasadt volna tőle. Majd eltette ezt is a tarisznyájába, a csodás dallamokkal együtt, s felpattant újra a lovacska hátára.
-Vágtass tovább, a szivárvány partra, paripám!
Ahogy följebb emelkedtek, a levegő szellemének birodalmába, még hidegebb lett, s még jobban mardosta az éhség. Miron félájultan kapaszkodott a ló sörényébe.
-Tarts ki, édes gazdám. Ha eddig eljutottunk, nem hátrálhatunk meg. Nincs már messze a cél. Nézd, ott a szivárvány part.
Csakugyan megérkeztek a különös parthoz, és egy láthatatlan házhoz. Ott lakott a levegő szelleme. Miron nem tudott kopogni a ajtón, csak nézett kíváncsian befelé.
Ott ült a szoba közepén egy ládán, a harmadik öreg bölcs.
-Már vártalak fiam, kerülj beljebb.
A fiú belépett és körülnézett. Nem látott terített asztalt, sem azt a valakit, aki megölelte volna.
-Jótanácsért jöttem, - kezdte Miron, de az öreg közbevágott.
-Hiszen tudom miért jöttél, de sajnos nem segíthetek rajtad. Hanem bátyám, a felhõk szelleme talán többet tud nálam, õhozzá útbaigazíthatlak. Akár indulhatsz is rögtön, ne késlekedj.
-Legalább ennem adj, hetek óta éhezem, meg egy meleg takarót, mert nagyon fázom.
-Sajnos, fiam, nem adhatok. Én csak levegő vagyok. Majd a bátyám jól tart, s lesz ott valaki, aki megölel, hogy ne fázz.
Miron úgy érezte, jártányi ereje sincsen, mégis útnak eredt, s egyre följebb emelkedett.
Itt már egyetlen fa sem volt, amiről ágat törhetne. Akkor énekelni kezdett, oly szépségesen, hogy sírva fakadtak volna a felhők ha könnyekből lettek volna. Több napig tartó éhezés és fázás után megérkeztek a felhők szellemének nyirkos palotájához.
A szoba közepén, ült egy ládán a szellem és egy intéssel köszöntötte Miront.
-Már vártalak fiam, - kezdte, de a fiú közbevágott:
-Hol a terített asztal, amivel vársz engem, és hol van az, aki megölel, hogy ne fázzak?
-Sehol fiam, ilyenekkel nem szolgálhatok. Ha csak ezért jöttél, fordulhatsz is vissza.
-Dehogyis, - felelte csüggedten Miron, - nem ezért jöttem. A legfelsőbb szellemet keresem, aki gyógyírt adhatna egy beteg királylánynak.
-Így már egészen más, - felelt szelíden a szellem, - akkor igen nemes célok vezérelnek. De sajnos nem segíthetek rajtad. Hanem az én idősebb bátyám, a Nap szelleme talán útbaigazíthat. Menj hát, keresd fel őt, ne késlekedj.
-De már esek össze az éhségtől, s fagyok meg a hidegtől.
-Bátyám majd jól tart, s talán lesz ott valaki, aki meg is ölel, hogy ne fázz.
Miron felkapaszkodott a lovacska hátára, s az fáradhatatlanul vitte tovább.
-Ne csüggedj édes gazdám, a Naphoz megyünk, közel a cél. Onnan már csak egy ugrás lesz a legfelsőbb szellem otthona.
Miron szívét megmelengették a lovacska szavai, s hogy éhségét feledje, énekelt megint, nagyobb szenvedéllyel, mint valaha.
-Édes gazdám, oly szép az éneked, hogy szegényebb lenne a világ nélküle.
Sok időbe telt, míg a Nap házához elértek. Ott aztán csaknem leesett a lováról, s alig volt ereje bekopogni az ajtón.
-Kerülj beljebb, fiam, - szólt a Nap szelleme, aki egy ládikón ült a szoba közepén.
Miron mohón tekintett körül, de se terített asztalt nem látott, se egy olyan valakit, aki megölelhette volna. A Nap házában nem főtt étel az éhes vándor számára, a Nap házában hidegebb volt, mint egy barlangban.
-Beszélj fiam, hallgatlak.
-A legfelsőbb szellemhez igyekszem, fenséges Nap szelleme, - szólt Miron elhaló hangon. - Gyógyírt kérnék tőle, ha megtalálom.
-Akkor miért hozzám jöttél?
-Reméltem, hogy útbaigazítasz.
De a szellem így felelt.
-Sajnos nem segíthetek. Menj, keresd tovább, s ha elég kitartó vagy, biztos megtalálod.
Miron tétován köszönt el a Nap szellemétől, s kitámolygott az ajtón. Még szerencse, hogy ott volt az ő hűséges lovacskája. Fel is ült a hátára, mert úgy érezte, nyomban összeesik.
-Nos paripám, teljesen magunkra maradtunk - szólt mérhetetlen keserűséggel a hangjában. - Azt mondta a Nap szelleme, ha elég kitartó vagyok, talán megtalálom, akit keresek. De segíteni ő sem tudott!
-Nincs nálad kitartóbb kerek e földön, Éhes Miron, megérdemled, hogy szerencsével járj. De tovább nem vihetlek. Egyedül kell megtenned a hátralévő utat, s mivel megmentettél, lélekben veled leszek mindig.
Miron nehéz szívvel szállt le a lovacskáról, s búcsúzóul még meg akarta simogatni, ám az nyomtalanul eltűnt. Egyedül ment hát tovább, és énekelni se volt már kedve, de azért fülében csengtek még a táltos szavai, így ereje nem hagyta el végleg. Ködös, hideg úton haladt, bár útnak nem volt nevezhető. Akár körbe-körbe is foroghatott, fogalma se volt róla, merre jár. Csak annyit érzett, hogy egyre feljebb kerül, mintha egy láthatatlan hegyet mászna. Ereje fogytán volt, tudta, már nem sokáig bírja.
Mikor a világ legfelsõ csúcsát elérte, nagy gépszerû valamit látott, s benne egy alak ült.  
-Hahó, - kiáltott az ismeretlenhez, - a nevem Miron, és a legfõbb szellemet keresem!
-He? -  szólt vissza amaz, - miféle Miron?
-Éhes Miron .
-Ééééheeeees? - vihogott az alak, térdét csapkodva.
-Vezess hozzá tüstént!
-Hohó, - felelte az alak, itt nem szokás parancsolgatni, akkor sem, ha éhes vagy. És különben is, takarodj innen.
Miron türelme fogytán volt. Elszántan nézett az alak szemébe.
-Soha, míg vele nem beszéltem.
-Hehe, akkor már fordulhatsz is vissza, isten hírével.
-Ezt hogy érted?
-Úgy értem, te ostoba, hogy én vagyok az, akit keresel. Nekem viszont semmi dolgom veled. Szórakoztató vagy, de most már menj innen.
Miron hitetlenkedve bámult az alakra.
-Te lennél az? Akkor talán tudod miért jöttem. Gyógyírt kell vinnem a király lányának.
-Aha. Más kívánság? Netán terítsek asztalt is neked?
-Rám férne, igen! - felelte Miron.
-Hát idefigyelj, te követelőző! Hogy ki küldött ide téged, nem érdekel, én nem hívtalak, hogy ki mit ígért neked útközben, az sem érdekel, mert egyik sem én voltam.
-Nem te irányítod a világot?
-De igen, és azt saját szórakozásomra teszem.
-A táltos lovamat is te tüntetted el?
-Táltos lovadat? Olyan csak a mesékben van!
És úgy elkezdett röhögni, hogy Miron nem bírta tovább, odalépett hozzá és teljes erőből nyakon vágta. Az alak egy szót se szólhatott, lezuhant trónjáról, a feneketlen mélységbe.
Már nem volt ki irányítsa a világot. A gép magától repült a semmiben.
-Inkább a semmi, mint egy hitvány valami - sóhajtotta Miron.
Érezte, hogy lassan kiszáll belőle az élet. Utolsó gondolata ez volt:
-Valamit mégis tettem az emberiségért, és így talán a királylány is meggyógyul. Talán. Bár engem ez már egyáltalán nem érdekel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-06-23 01:05:25
Utolsó módosítás ideje: 2026-06-23 01:12:03