Egy halál

Elárvult teste a keresztfára verve
semmi már: roncs húscsomó cafatban.
Elhagyottan tátongó bánya képét
idézve elvesztette léte ércét,
s szétdúlt üregei vicsorítanak nemet:
nézd formám; mutatom: lásd az életet!
Ez mind; s az eltűnt rész, a lélek,
mind a tűz, mit örökre ígért meg,
mind a báj, szótlan szava nem-földi világnak,
vágyai, adakozni mindenkire tártak,
álmodott csodái, boldogság-világok:
önmaga, ki mindenséget átfog,
most múltba vész. Ragyogni elfelejtett.
Kialszik, ki annyi fényt teremtett.

De mégis: volt, s mutatott más világot.
A Tűzből másolhatatlan szikraként
teremve átadta azt a lángot,
szívekbe oltotta azt a fényt,
mi megtartja őt, túl minden halálon,
mutatja őt, örökre tisztaként.
Átlépve a szennyen, át a sáron,
túl a testen, túl a roncs kalitkán,
szenvedésre tárult boldogságon,
túl a kínok minden szörnyű titkán,
levetve azt, mi múlandó: a létet,
megpihenni örök önmagába térhet:
általa világló szívekben ragyogva
fénye visszatér teremtő csillagokba.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.