Május elején

Már nyílik az orgona dús, lila fürtje,
már zöldbeborultak a parkban a fák,
de éjszaka fázik a tónak a tükre,
még szomjasan issza a fényt a világ.
Már lassu szivem kölyök álma csak emlék,
már nem zubog úgy ereimben a vér,
de íme, hajam maradéka sötét még,
és lábam a hegy tetejére fölér.

Lágy harmat itat ma szamócavirágot.
Jöjj, indul az út, ki a napra velem,
megnyílt horizont fele int, ugye látod,
szurdokból a szirmafakult szerelem.
Ó, mondd, ha parázsként izzik a mélyben,
s fojtó hamuálca borítja szavam,
és bárhogy akarja ledobni, erőtlen,
nem bírja, maradsz-e a napsugaram?

Prófécia, Sándor, az „özvegyi fátyol”?
Nem gúzsbakötés ez a lelkibeszéd?
Feljössz-e valóban a síri világból?
Mert szép az igaz, s az igaz csak a szép.
Én nem tudom azt, mi a könny, a rajongás,
és félve teszek csak igéreteket.
Nem gyönge talán a hitem, de nagyon más.
Még akkor is, ott is, örökre? Lehet.

2005






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.