Hrabal

Hrabal


Írom e verset legvégső versem
(rá emelem poharam s égi napod melegére Uram!)
nézem a hártyapapíron a felhők gyors vonulását
vágynak a kertre zuhanni a városi tájra
hol boldogan éltem és oly szomorún is -
hullani hívja le őket a mély
mint egykor engem az asszonyi köldök
nedvesen csillogo kútja s a vers - -
célom azonban hogy értsék mit írok
hát hagyjuk e fosszilis régi zenét beletűnni az
éjszaka gödreibe...

Uram
férfikézbe jól simuló hűvös korsód voltam
telve eleven s holt vízzel
ha kissé megbillentettél
kezem gyorsan teleírta az ártatlan papírost -
Könyvek s asszonyok között éltem
fogyó árnyékom fölött galambok burukkoltak
s ha fürge macskák léptek asztalomra
leütni egy-egy billentyűt
vagy felborítani szép fekete tintám
én csak nevettem
hisz - végül is – levegő minden
s van is meg nincs is vér
a megszentelt ostyában - -

Azt kérdtem mindvégig
- beszorulva elázott éjjeleim sötétlő szövetébe -
hisz-e itt még valaki tükrös csodákban?

Ilyenkor bezúdult a csönd szűk szobámba
s fájt nekem a csönd
mint hangszernek ha húrja pattan...

Ha csak ittam
alig láttam magam s amit írtam
de ha jól ittam Uram
előbújt mit természetembe rejtettél
s megértettem a pusztulás sötét szépségét is
mire zsoltáraid tanítottak.

Egy életen át néztem
egy rég felbomlott kultúra szemeivel néztem
a várost a kocsmát
házam körül az elvadult erdőt:
akár kiürült söröskorsók
koccantak ősszel halkan az ágak
s kerültem mint megőszült úszó az örvényt
a hideg gödröt: vetetlen ágyam -

Ácsorogtam itt gyakran beszakadva térdig a hóban
vártam egy hangra képre sorra
vágytam: növekedjék fel bennem
minek formája csak én lehetek
de mert ritkán kaptam ily ajándékot Tőled
inkább örömükben felkacagó macskáimat etettem
s megbocsáss Uram:
magamat akkor Nálad jobbnak sejtettem - -

Ha világodra gondoltam
mit meglátnom oly nehezen engedtél
angyalaid sápadt besüppedt arca tűnt elém
egy közülük végig hátam mögött állt!
bár én inkább egyedül lenni voltam volna
(vanni csak mint a föld
mi majd magához ránt)
de lehet-e magányos
ki soha nincs elhagyatva...

Bár küszöbödig eljuthatnék!

Tán integetve jönnél felém
nem sietve öregesen
mint ki lassan ismeri fel a közeledőt
s én magam mögé mutatnék
emberekre
akár becsukódó árvácskák estelente
oly szépek
de Te nem mozdulsz Uram
nem nyúlsz pusztult arcunk felé
moccanatlan s némán ülsz
oszthatatlan magányod poklában - -

De gyönyörű is vagy
ahogy makacs fejedet
a semmi magmájába mártod!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2001 tél