A költõ sirámai

Való létem,
Szürke verem.
Álmos szemmel,
Nem tűrhetem.

Kiáltok, sikítok hiába,
Csendes a költő siráma.
Bolygók, fekete tér közt,
Hozzám hideg félsz férkőz.

Ki fog most engem simogatni?
Fülembe nyugalmat hinteni?
Miért hagynak mindig így, egyedül?
Fülem lassan versektől süketül.

Álmosan a magányos térben,
Magamat védtelennek érzem,
Tollat, papírt ragad kezem,
Te segíts most Istenem!

Írd! Írok, írom, de mindhiába,
Míg írok, nyugszom, én kába,
Mégha tart a hosszú éjszakába,
Ír kezem, míg dől romlásba.

De ha írással már megvagyok,
Ismét sírok, fázom, fájlalok,
Csak zene még, ami mentőöv,
Mit szürke tengerben felöltök.

Miért mondod nekem?
„Művészt nem érthetem!”
A művészt mindörökké megérted,
Ha szíveden a kaput végre feltéped!

Ha érzelem végre érinthet…
Eszmélsz tán? Kérlek, meg ne engedd!
Kérlek, add, hogy verset költenem,
Nekem, ki oly nagyon védtelen,
Soha, soha többé ne kelljen!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.