Magány
Magány
1
Magány tonnája húzza fáradt vállamat
és megőrjít a görcsös-géptalány: a lét.
A mindenekben élő százezer adat
a testemet tépő e rendkívüli kép:
utolsó fényemként pislákol már szemem,
villan a mélyben és néz, mintha látna még.
Felém nyúl most aszott, törött, csonkult kezem,
kopogva jár le-föl, úgy mintha írna rég.
Tömény tárgyak a szerveim, csakis velő
párnája él, dobog legeslenn, legbelül
s a csont, mint zárka önmagába zárva ül.
Minden kibuggyanó vágy, érzés és derű
elvész, bennem ne keltsen fel semmi parázst:
Halálra ítélt, emlékből épült varázst.
2
Egy tűrhetetlen, küldhetetlen lét-elem
hozzám bújik, cirógat és simít közel:
mámorban úszó, egy dermesztő éjjelen
jelent meg bosszúsan s többé már nem hagy el.
Azon bosszús pillantásban néztem magam,
hogy hagyja el minden erő a testemet
és emlékszem, mi volt a legvégső szavam:
Ez az, sárgítsd meg most a bárgyú bőrömet!
Úgy, mintha dögvész, kínméreg csapongna benn,
a gyilkoló vírus megesz, felfal belül
s topogva szenvedek, kínomban senyvedek.
Úgy, mintha gémeskút nagy súlya húzna le,
a csonk verejték-ködben állva dől, felül,
de nem is a Magánytól, tőlem könnyezek.
3
Özönvíz most arcom, veled dúl harcom, és
miért is nem ragadtam kardom, fegyverem?
Éjjel is látlak s nyugtalanság álmom, és
miért is nem bújik hozzám a kegyelem?
Már elhagyott engem, vagy még meg sem talált?
Segítséggel legyőzhetlek majd tégedet.
Egyetlen még megértő és kedves barát
halálvágyamból átformálja képemet.
Gyilkos vagyok bizony, magamnak gyilkosa,
rád nem foghatja senki sem tetteimet.
Letépett gombként bolyhosan, már rojtosan
magam vagyok s őrlöm gennyes szerveimet
s veszettségben hozzád kötöm terveimet:
hisz nincs éltemnek lélekbúvár orvosa.
4
Kever-kavar, s úgy jöttem én világra rég,
ahogy más még nem érkezett, nem, semmiképp.
Nem volt, nem élt, nem holt előttem semmi-kép:
beágyazódtam én a semmiségbe rég.
Beágyazódok és a Föld magját eszem:
Az írmagod kiirtom, nem vagyok szelíd!
Magány magányának ajándékát veszem,
mert már csak ez, mi engem jobbkedvre derít.
Türelmetlen, bátor-kegyetlenség vagyok,
Ébresszetek fel! kérlek rám ordítsatok!
ne hagyjátok a vesztükön mondataim!
A szám egyetlen szürke szárnyként lengedez,
zavarban szűköl és pislogva rengedez
s Magány ködében halványulnak napjaim.
5
Súlyos leheletként rebegnek az erek,
benn egy kő az, mi súrol, fájdalmat okoz.
A csöndes álmoknak nagy semmiség tere
ezer sebből vérző folyamtengert fokoz.
Csillagmirjád ölel. Tükörképünk a csönd.
Szerelmeink a holt árnyékban játszanak.
Az égvilág csak állna rég, nevetve fönn,
de csak bűzünk, enyészeteink látszanak.
Kinyíló rózsaként lehel most a szavam,
már egy törött ábránd e vágyó semmiség:
Hová tűnt már, mondd meg, létem léte, ha van?
Miért gyilkol kezed olyan rebegve rég?
És mért ég benn a vér, ha én rendben vagyok?
S miért dörög az ég, ha én csendes vagyok?
6
Hát tönkretettek és aláztak engem e
ezer sebből vérző és rothadó kövön
és már porzó porként porlad mindenem e
mindenség fájdalmát rejtő örök körön.
Továbbtűnik minden élő érzésvilág,
mi nem is volt kő, most az is kővé terem:
roppan lassan a jég és minden gyenge ág,
fagyott csontok zuhannak át az éteren.
Tömény Magány-kövön rohan a lelkem a
folyó andalgó, száradó medrébe le
s nem tudnám elmesélni mennyi álma van.
Reped a föld, világom mélye megremeg,
a törvény tiltja, hogy tovább éljen szavam.
Tömény tétlenségben: a lelkem bajba van.
7
Bolyongok benned és én már régen tudom,
hogy minden számításom törtté repedez.
A minden-gondjaim felett szemem hunyom,
de lelkem mégis sóvárog, sőt epedez.
Túlcsordultál belsőmben és mindent elönt
a szemből csurranó, fárasztó fájdalom:
vadult, őrjöngő vasbárdod mindent ledönt,
roppantó csuklód, ujjaid bilincse nyom.
Marokra fogtad ezt a csöndes életet:
borzongató-édeskés, vérbő képletet
és ujjaid párnáiból tüske mered.
A hús alá hatolsz, a csont falát marod,
bennem bujkál ujjad, vasból épült karod
s tudod, hogy semmit s mégis mindent megtehetsz:
8
csak bennünk élhetünk, mindig egyek vagyunk
és nem létezhetünk, ha másik fél szabad.
A testvér nélkül rég magunk alá rogyunk
s ha nem vagyok veled, tudom téped hajad.
Parázzsá oltott tűzként tombolsz legbelül,
hogy is tűrnéd te, hogy téged leoltsanak?
A lángod, mint egy gázpalack roppan, feszül
s én vízként hömpölygök rád, hogy leoltsalak.
Éntőlem függsz, belőlem felépítkezel,
talaj vagyok, a csírát szökkentő humusz.
Bizony, az én szépségemből szépítkezel,
ha én vidám vagyok: élted összeborul.
Szerencsétlen vagy, nem, nem, nem tagadhatod!
Magadfajtádat csak belőlem kaphatod!
9
Magány! Te édesíted mégis életem,
ha elveszítenélek meghalnék, tudom.
Te vagy a kín, megmérgező mély mételyem
s te vagy, ki rajta hagysz a tétlen utamon.
Magány! Sebes folyamként csordultál belém,
gomolygó örvényed létemre törve, a
könnyed kis életemnek kéjes hevenyén
ülök személyedben, benned derülve, a
létem vagy, mélyemen, bennem élő iszony,
bújj hozzám szenvedély, közel, jobban, bizony,
kínozz magammal, kívánom a szenvedést,
öröm és boldogság, merő nagy tévedés.
S megkérdezed, mért kívánlak újból, megint?
Az életem igaz, egy törvénye szerint.
10
Keletkezésednek a voltát keresem:
hogy honnan jöttél és miből bújtál elő
Karom repesztő tövispárnádra teszem:
kérlek! hadd buggyanjon a vérem most elő.
Látom, ahogy mosolygásod dönti terem:
meg nem szűnő jöttöd egy dermesztő sikoly,
s ahogy mondtam: csak csontom hull az éteren,
mindent kifosztó, benn élősködő szipoly.
Sírtam sokat, szenvedtem számtalan időt
s éreztem, hogy legbelsőmben lassan ledőlt
a kép, melyet magamnak régen alkotott
agyam, s bezzeg nem is tudtam, hogy van csak egy
szörnyűbb, kegyetlenebb, borzalmasabb elegy
annál, mi már tulajdonképpen én vagyok.
11
Annál, mi már tulajdonképpen én vagyok,
lehetséges, hogy több leszek, vagy más talán?
Tanácsodat kérem, fényed szebben ragyog,
mint alkonyokban élő selymesség-talány.
Fáradt, görcsös vagyok, ha arra gondolok,
hogyan másztam, küzdöttem, tettem ellened.
A sok súlyos, megsemmisítendő dolog:
tudom, nem benned, csakis bennem ténfereg.
Te nem hazudsz, nem csalsz, nem másítod magad,
nem váltod másra mételyként tépő szavad,
gyilkos maradsz örökre létem folyamán.
A tested csont-tömör, de mégis szellemi,
belém járó enyészeted testem veri
s hamar lettél enyém, túlságosan korán.
12
Aláztál és a porba rugdostál veled
Miért nyögsz lenn, hiszen mondd, nem engem akarsz?
és szám karommal párban tétován kapart,
mikor én még nem is ismertem a neved.
Feszült minden tagom: karom, csont és izom,
bosszúból nagy akartam lenni nélküled
s szavadra elszállt nyomban kábult révület
s végem látom: hatalmad pusztítón lenyom.
A mérgező csókod belém bújva elért
és tőrbe csalva még egy percre sem henyél,
minden csapása egy rágcsáló kínmarás
s megérdemelt munkásságom: padlónyalás.
S mikor végül bevégeztem: ismét, megint
elkezdhetem titkos parancsaid szerint.
13
Egész nap csak merengek, éjjel álmodom
s ha ekkor hozzámérsz, kővé dermeszt kezed.
Rajtam lépkedsz, a már letört fél szárnyamon,
öntépő fájdalmamban árnyékomra less.
Uralkodsz bennem és lassan fölöttem is
vihar dorombol, és a vég-láng közelít
s nemcsak az ég könnyez, de már vak szemem is,
nem-létező jóságod rosszkedvre derít.
És rettegek, félek, ha nem vagy itt velem,
de gyűlöllek s téplek, ha megfogod kezem,
a sóhajod könnyet hoz, marja két szemem.
Benned bujkálok és te vagy hűs takaróm,
még inkább vágylak, egyre jobban akarom
a hús-vér mételyed: hatalmas hatalom.
14
Sokáig töprengtem, hogy mit tegyek veled
Kaméleon szemed kettős: hazug s igaz.
S hogy forrtunk eggyé, egy maggá az éjjelen?
Ha meg is tudnám, már az sem lenne vigasz.
Nem töprengek tovább, én végleg feladom
és már csakis rajtad múlik, mi lesz velünk:
kettőnk világa nagy küzdés, vagy nyugalom
s most csak e kettősségen tördeljük kezünk!
Hisz tőlem függsz, belőlem élsz, építkezel!
Talaj vagyok, a csírát szökkentő humusz!
Bizony, az én szépségemből szépítkezel,
ha én vidám vagyok, élted összeborul!
Szerencsétlen vagy, nem, nem, nem tagadhatod!
Magadfajtádat csak belőlem kaphatod.
15
Hát tönkretettek és aláztak engem e
ezer sebből vérző és rothadó kövön
és már porzó porként porlad mindenem e
mindenség fájdalmát rejtő örök körön.
Súlyos leheletként rebegnek az erek,
benn egy kő az, mi súrol, fájdalmat okoz.
A csöndes álmoknak nagy semmiség tere
ezer sebből vérző folyamtengert fokoz.
Létem vagy, mélyemen, bennem élő iszony,
bújj hozzám szenvedély, közel, jobban, bizony,
kínozz magammal, kívánom a szenvedést.
A hús alá hatolsz, a csont falát marod,
bennem bujkál ujjad, vasból épült karod
s tudod, hogy semmit s mégis mindent megtehetsz!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra
