Forgószél után

A barátaim kezdenek megbuggyanni.

Van, akinek csak egy kicsit kell fordulnia,
vagy éppenséggel lemondania erről az
utolsó, aprócska fordulatról, és szent lesz.
Szent őrület bolyong majd
félistennek látszó fejében.

Akad barátom,
aki még dolgozik, mert olyan színész,
hogy a munkatársak nem fedezik fel
a zavarodottság jeleit. Ha elfordulnak,
bizony rájuk ölti a nyelvét.
Egyikük észrevette a műveletet, ennek
bemesélte, hogy ez puszta gyakorlat,
jót tesz a nyelőcsőnek, evés előtt
beindítja a nyálas perisztaltikát. Ebéd előtt
azóta nyelvet öltve jár a fél irodaház.

A harmadik a magasban lakik,
közvetlenül a felhők alatt, azok
súrolják nap mint nap az ablakát,  
így mindent tisztán lát, el se jár
otthonról, bezárkózik, ír, számláit
az ajtó alatt rendezi.

Egyikük különösképpen iszik, jószerével
ki se józanodik: "inkább részegesnek
mondjanak, mint bolondnak" - súgta meg
egy éjjel, vállamon nyugtatva pohár-kezét.

Egy másik az utcán rettegve jár,
fél, hogy szemmel tartják, fél
mint a szemmelveréstől, s örökké
egy titokzatos járványról beszél. Már
a barátnőjét is kiseprűzte, meglehet
okkal (ezt sosem tudhatja az ember) -
és még mesélhetnék,
mert ilyen sok barátom van nekem.

Réges-régen,
még a nagy forgószél előtt,
asztaltársaságban, próbáltam utoljára,
megjátszás nélkül rájuk nézni,
de a szemekben akkor már
ott kavargott a szél.

Néha eltűnődöm, hogy történhetett
ez velük. Bevallom sokáig fájtam értük,
de ennyi évesen az ember tudja már,
két baráti jobb hogy lesz ügyetlen,
csúnya kézfogás,
és mióta új otthonomba költöztem,
megszállt valami földöntúli bizonyosság:
én, majd én mindent elrendezek!

Ha végképp bekattannak,
észrevétlen a helyükre állok (merthogy
én is nagy színész vagyok), és
kiadatok verses kötetet,
befejezek félkész filmeket,
benyújtok tudományos disszertációkat,
elvégzem a hivatali munkát,
kifizetem a számlákat,
hétvégén kocsmába járok, még talán
egy-két ágyba is becsusszanok,
- hajszálra a barátok stílusában -
és a végén, igen a legvégén megteszem
azt az utolsó, aprócska fordulatot.

Ha erre gondolok,
nyugalmat és elégedettséget érzek.
Még mosolygok is, annyira szép.
Ilyenkor olyan lehetek,
mint az elmeosztály ablakrácsán  
a bandzsa fény.  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.