Aki a kórházkertben lakott
Naphosszat az üres, száraz
szökőkút mellett üldögélt,
egy törött kék padon.
Néha felállt,
járkálni kezdett a bölcs
sokat látott, lepusztult fák között,
fel alá mint egy várakozó.
Avart és havat rugdosott.
Majd lehajolt a kavicsért
amivel jelezni fog az ablakon
ha menni kell.
És virradatkor a farkasfényben
még mindig felfelé
az éberek felé nézett.
Azzal a különös tekintettel
melyhez képtelenség
hozzárendelni egy arcot.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
