Készülõdés

Nézem a fenyvest, használt fogkefém
sörtéit, itt-ott megkövült paszta, gyanta
és a beléragadt hártyásszárnyúak. Az
úti borotválkozó tükör, mint a mesékben,
tengerszem, vesémbe lát, minek cipeljek
ekkora terhet. Miért díszelegjen ott is
borotvahab rajtam, mint Mont Blanc
csúcsán a jég?

Az ott az Örök Város kiadva az örök
veszteseknek. Minden út a fájdalomba
vezet, ahol a vándor számozott
műtárgy, körbesétálják mosolyogva
a faragott istenek. Bolond, aki ide vágyik,
fel sose ébred, hasára süt a nap, arcára
a szégyen. Még a keresztények is kihaltak
állítólag, a Colosseum macskái
csak az egereket rémisztik halálra.

Ott majd lesznek tárgyaim. Villanyborotva
harapdálja az arcom, szeretőm fogsora, a fésűm
csontos ujjai eltévednek hajam éjjelében,
mosoly is villan olykor, öngyújtóm lángja.
Hálóköpenyem lesz majd, és piros papucsom,
mintha a lábam alatt dobogna szívem,
s mikor beimbolyog utcámba részegen
a tenger felől érkező pára, beáztatom
a kamillát macskajaj ellen, és amíg szürcsölök,
hallgatom, hogyan sír szörtyögve a mosdószifonban
egy kisgyerek.

Odaát minden más lesz. A szív, az agy,
a legendás ikrek csüngnek az anyafarkason,
épül bennük az ismeretlen város, ahol az
egyik tejben, a másik majd vérben fürdik.
Egy szobában porszívó morog, engem várnak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.