Koan jelenések

Akkor már egyre kevésbé szerette az embereket és egyre jobban a fákat
Nem haragudott senkire gyűlöletet nem érzett nem volt miért
Nem is volt meg igazán az a kire csak emlékezett miféle
Rothadás ő egy hordóban atomok a borban a kémia idealizmusa
Nincs megbocsátás számára és nincs feloldozás
Lehántja magáról arcait és felragyog benne a halál

Csak ült és kegyetlenül fosott jött belőle minden az is mit nem tudott
A betűk pirosas-kéke a felcsapott könyv és a belek remegése
T. Mann szerette Goethét olvassa s fókusz a szerette szón akad
A belek remegnek mert valaki belsejében piszkál átalakít
Szétszed majd újra összerak ekkor már nem talált más vigaszt
Ekkorra már minden kétes álarc leszakadt

Forró vízbe merítette testét szerette volna leégetni magáról a bőrt
Elhasználódni mint papír amivel isten segget törölt
A foltokból kiolvasni valamit mit a tűz sebez
Hófehér bőr csempézett keretben ragyogva zizeg
A villámlás ijedten kullog a zöld mező felett
Leöblíti arcáról a színházban használt festékeket

Fekvése nem volt egészen egyenes és nem is volt egyedül
Teljes része csak így e fekvésben vált hitelessé és állandóvá
Szerelme ölelése - csak néhány hang az élet az örökléthez
A sírban majd biztos így fekszenek szép tetemüket
Az erdő fogja majd közre a kő alatt húsuk a fák finom elesége
A kő fölött néhány szó két arc csontszín tisztasága

Reggel aztán megsajdult a kedves feje hosszú út volt az előző éjjel
Ragyogás nincs homály nélkül ritkán tiszta az égszer
Felbomló lét skizoid narkomán románcok mégis a szerelem
Mint a parkinson-kór a haldokló pápa arcán akadálytalanul
Átszivárog a falakon csorgás figyelhető meg könnyezik a tégla
Két száj egymásra tapad és enni ad és inni ad és csókot ad

Megbocsáthatatlan emlékek az emberekről akiket éjjel gyilkolni láttak
Kétségtelen volt vér és nem kevésbé szeretet és sok bor
A szellem kísérlete az ünnepre a megemelt nap éjszakai ragyogása
Nők kik lekaszált orchideák voltak és terhes csikóhal férfiak
Vér egy pulóveren italfoltok szemgödörben törött üvegszemek
És néhány kinyíló rózsa pirosas szirmok az igaz arcok ritkaságán

De hát így telnek az emberi éjjelek amióta a föld remeg és aztán a reggelek
Hogy a másik féltekén a purgatórium és a pokol és a mennyek
Tovább ismétlődjenek mégis a kedves feje ettől kicsit szétesett
Gyógyszer kell és tudta a gyógyszer más nem csak ő lehet
Elindult hát vasárnap gondolta az úr napját szenteld meg
A téli napsütés arcáról levésett egy vastag réteget

Sétája dobszóló lett tehát sugárút cintányérján a tér pergőjén
Megcsördült a cintányér beszakadt a pergő
A napsugár húrjain a várakozó kedves pengetett
Nem volt erőltetett és nem sietett és nem kapkodott
Már nem volt más lehántott minden kényszerképzetet
Annyit tudott csupán hogy ismeri azt az embert akit szeret

És akkor a hang a harsány nyihahája az aszfaltra vetett húsnak
Lábakon táncoló bevásárlók kivásárolják a szeretetet
Megveszik kilóra megisszák literszám lemérhető érzés
Ősrobbanás utáni lemérhetetlen világegyetemben
Itt csörög a szeretet ott csurran a barátság
Az infernális láng az arcokra fest vastag rétegeket

A téren végül megpihen igen a dobpergés a csöndbe beszakad
Két gyermeket lát két pásztort kezükben kis pásztorsípokat
Emlékszik mindenre hiszen mi történt az mind ittmarad
Látja a múltat és látja hogy az ember lelke végül ismét virág lesz
Hogy mondhatná színpompás virágocskáknak pásztorka a picike síppal
Piros arccal szigorúan: kaszálás jön a mezőt lekaszálja jön mit megrendeltetek

Íme: e pillanatban megfagy az ég a perc már nem tágul a világgal tovább
Nincs tér nincsenek emberek nincsenek házak nincsen ének
nincs költő sem a látnok a fátylon lassan átszivárog
feloldódik és már nem járja tovább a haláltáncot
láng jövel és fény az éji égen hangerdő és űrmezők
a valóság arca kibomlik két egymásra zárt tükörben

A visszatérés messze nem egyszerű ha a valóságba nézel
látod minden reménytelen és nincs más csak a szeretet
embernek lenni nem több mint lehetőségnek lenni
egyszerinek és mégis milliószorosnak galaxis a szív
tejút az agy bűneid vaksi feketelyukak szupernóva orgazmus
az arcod egyetlen atomban benne van elektronfelhő a magány

Hívd hát ha átjutottál hívd vissza őt a látnok ekkor megremeg
rezgése a fa belső vízkészletére emlékeztet kipárolog bőrén a könny
mert szemén már képtelen a jelenések könyve és a koan versek között
reszkető hangját megleled már nem énekel már nem szól
egyetlen hangot ad ki csupán az ige lényegében ritmus
az isten élő terjedő hangja az univerzum az ige igazán

Ebben lásd meg szépen önmagad ugyanaz a remegés benned mint a Merkúrban
miért is gondolnád hogy egy másik ember és te nem vagy ugyanaz
miért is gondolnád hogy életeden kívül bármit is meg kéne élned
te vagy önmagad és te vagy a Szaturnusz gyűrűje és önnön kiterjesztésed
porszem vagy de hát ezt jól tudod és emlékszel-e arra hogy porszemként
ragyogó szilícium arcú porszemként is lehet stílusod


A kapun ekkor átlépett újra és hát megviselte kicsit e világ körüli túra
a sétája kezdte felrepeszteni mit eddig eltakart bátor egója
megérkezni kellett és mindent megbocsátani magának
gyógyszer volt és szerelem is ölelésben oldódó reszketés
jobban volt beteg mint amikor sírt mert megszületett
arca kedvese ölébe egész szilánkokban esett.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Déltenger, 2006