Napkori papó

Eltűnt,
mintha sose lett volna.
Mi maradt róla.
Pár fény- és emlékkép,
mielőtt elveszett végképp.

Pedig élt.
Volt két fia,
egy felesége,
hat lánya,
s három hold földje
a Nap alatt.
S mert élt, ivott.
Olyankor más volt,
ütött-vágott,
mindent,
ólajtót, kalapot,
szürkület lett,
kőbe koppant a balta,
konok
szikrákat hányt
az a hitlerbajusz.

Nagy, magas biciklin járt,
mert kisparaszt volt; volt,
hogy úgy berúgott, nem
talált haza egész éjszaka,
mindig egy szénakazalhoz
jutott vissza, ott aludt —
(Bántom, de éjjel
egyszercsak hazatalálni
annyi, mint örökre elveszni.)

És volt sok kicsi indiánja,
sok nyárbarnított unokája,
akikkel nyáron a kutya
se törődött, ő akkor miért —
ipszilon-kanyarban
Támba-kocsma.

Rebesgetik a családban,
mikor mama a halálos ágyon
feküdt, papó késő délutánon
benyúlt fehér párnája alá,
és a szeszes alkonyban
elindult hódolatát tenni
szerelmei előtt.

Mert szerelmese volt ő a fáknak,
a csillagos égnek,
a lopódzó füstnek, a bornak,
kocsmából kiderengő fénynek;
„a fene egyen meg...,
a fene egyen meg” —
suttogta napkori papó
után napkori mama.  

Talán fütyült a démonokra.
Rájuk, akik sötétedéskor
várták a kertek alatt, árokparton,
utcaközben, kerülőösvényen,
akik kocsmába csalták, itatták,
meggyújtották cigarattáját,
akik körbekerülték,
megbíztatták,
rávették, hogy otthon
szíjat kapjon a kezébe,
akik kóstolgatták,
belébújtak,
elvették józan eszét,
szűkítették ereit,
szorították a szívét,
megtekerték beleit,
majd levágták a lábát,
előbb bokából, majd
térdből, aztán a másikat
tőből, akik végül
felfalták félben-egészben,
szőröstül-bőröstül,
szívestül-lelkestül,
hogy mihamarabb
tűnjön innen el,
mintha sose lett volna.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.