tehetetlenül

Tehetetlenül szorongattuk izzadt, halott csonthideg kezünkben
az ünnepi evőeszközöket,
emlékszem.

Az egyik vasárnap enni akartunk,
hogy ne haljunk éhen.
hogy túléljük az egészet, hogy túléljünk téged,
hogy ne legyen értelmetlen a méhed,
és a többi áldozat sem értünk.
Hogy ezt az utolsó részt is túléljük.

Miközben villánk hegyén az omlósra sült csirketestrészek hűltek,
csak hallgattunk. Emlékszem, működő szavakat kerestünk.
Nem tudtunk igazán vigasztalni téged,
ahogy érdemben cáfolni sem azt a furcsa feltevésed.

És a ki tudja honnan lassan gomolygó gőz beburkolta az asztalt, emlékszem.
Téged az elképzelt jövőd, minket az örökre elhűlő ebéd, a múlt.

Azt hiszem, aztán a szemünkbe nézhettél, a gondterhelt arcunkra.
És mi tartottunk attól, hogy mit mondasz.

Mi hárman akkor már minden bizonnyal
autóztunk hazafelé a kihalt, szürke négyesen
egy árva szót sem szólva.

Súlytalan lebegtünk valami valószerűtlen űrben.
És mert ellentétes pólusú mágnesek lettünk lassan,
nem érintkezhettünk egy idő után többé.

Csak tartottunk el tőled, tőled és magunktól, abból a nyíregyházi kórházból,
ahol ágyadat hárman körbeálltuk, egy örökre szótlan, elromlott fűtésű házba.

Azt hiszem, megsajnálhattál minket akkor, ahogyan mi meg magunkat,
ebben nem vagyok biztos, de valószínűleg, ki tudja.
MIndenesetre az egész kínos intermezzo miatt,
mi nem meglepő,
                         elnézésünket kérted.

Aztán az ebédet sohasem fejeztük be. Azóta sem tuduk szinkronban sírni.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.