Sötét van

       (egy történet közepén)



Sötét van, mintha mindig este,
s a téglabálnák szögletesbe
ringatnak megannyi Jónást.

Belefáradtan cselekvésbe:
munkába és semmittevésbe,
álomba hull a csalódás.

Összefonódnak az ösztönök,
a paplanok alatt, elcsöpög
egy tangót a csap: eljárják.

Nyugalmat adnak újra most,
valami csendest, dallamost,
a tengervíz ízű párnák.

Így alszik el a lakótelep.
Állnak felette a fellegek,
levelek közt piheg a szél.

Az ajtók jól hevederzárnak,
redőnyök hermetizálnak.
Az éjjel a semmibe ér.

Itt van mind, aki elmenekült,
mindegyikünk, ki hajóra ült
valaha. Itt nyugszik Jónás.

Egy hosszúra nyúlt éj közepén,
az idő tengerén te meg én
gyakoroljuk, mi a gyónás.

Sziréna repeszti ketté most
fülsüketítően a várost:
megannyi csendben átfordul.

Az ezernyi lehunyt szem mögött
ott van a mélyben, ott ücsörög.
Már nagyon régen nem mozdul.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Ártér, 2006, õsz