Ablakból a táj

Először adott egy nagy szántóföld.
Zöld, pedig tél van.
Előtte (ami kitakar egy-két szántóföldi részletet)
áll a nagyszüleim háza.
Még nem sikerült eladni a haláluk óta.
Tehát még az övék, bár jogi szempontból
a miénk, azonban sajátomnak biztosan nem
fogom érezni. Sohasem.

Szóval szántóföld. Mögötte egy telepített erdő.
Nagy nyírfák, szabályos, természetfeletti sorokban.
Ide sokat jártam gyermekkoromban,
itt építettünk bunkert, itt beszéltük meg
először, hogy kinek hogyan fér bele a markába
a micsodája, hogy a fodrász csaj, aki kb. tizenöt
évvel volt idősebb nálunk, mennyire jó nő.
Mindig azt akartam, hogy megvárjon a növésben.
Aztán az lett belőle, hogy megöregedett
és megszottyadt egy picit.

De visszatérve a szántóföldre. Mostanában
búzát vetnek ide, s bármilyen furcsa is manapság,
azt is aratnak. Azonban régebben mindig
napraforgó volt itt. Azt imádtam.
Felépítettük Knósszoszt és én voltam
Thészeusz. Ariadnéról akkor még csak
álmodoztam. Lehet, hogy ő volt a fodrász csaj?

Van itt még néhány hegy. Szépek, de én
csak nézni szeretem ezeket a hegyeket.
Hiába vagyunk most épp a Börzsönyben,
sohasem szerettem kirándulni.
Messziről amúgy is szebb. Közelről
nem látom csak azt, hogy felfelé megy
az út, lihegve cipelem magam, fel-fel
és akármennyire is küzdök, még ha el is érem,
akkor sem tudom, hogy felértem a csúcsra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.