Izzásból kiszakajtjuk

Éget az ég, e szent lepel–izzás.
Rajta krisztusi arc negatívja.
Püspöki, mélylilaságban fullad
tarló, déli tüzön a pacsirta.

És kabóca reszeli bilincsét.
Még maholnap kiveti a kincsét
föld–mély, aranyat, rezeket rejtő,
s fordul az égnek a hajdan–lejtő.

Nyelvel a tűz, a minden–emésztő,
láng–gyerekek ipiapacsolnak.
Füst szaporáz az égre, vizet kér,
és fellegi tömlők szakadoznak.

Vízi iramban ide-oda lények –
elszomorodnak az ősi fehérjék.
Szénvegyültben lakik-e a lényeg –
bontja e kétely az Isten erélyét.

Tépázott agyú zengzeti költők,
szétázott Duna–part sara rajtuk…
Bujdos a ritmus, a rím tovafut…
„Négy–elem–izzásból kiszakajtjuk!”

Lég, te kavarsz huzatot,
cikloni örvényt bennünk.
Szertehajított szók közt
te segíts törvényt tennünk!

Föld, te inogsz meg alattunk,
ha borba hanyatlik az est…
Tartsd meg a táltosi létrát,
míg verset égre tapasztunk…

Víz, te csobogj által tudatunk
kőteraszán, finomra csiszold!
Jövőbe kovászt szavalunk, hogy
ne legyen kor s ítész mi kiolt!

Tűz, vörös izzás, ennyi legyél csak!
Vers–tűz köre az Isten–egésznek,
lüktesd mivelünk csönd–bölcs magadat –
ritmusodon nem fog ki enyészet.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.