Civilruhás orvosok

1.


A bombázó nők régen szétszéledtek...
- nem is voltak soha, (persze csak a tévén),
(kihűlt szemgödör kacsint a férfiszemnek..?)
azt az estét ha egyszer újraélném..!

Hol a buszmegálló, ahonnan haza...
és a szép fejfájós pl. - hol van ő?
(Harisnyája volt, angyal-illata…
és most csak fénylik lomhán az utcakő.)

Mikor talán a bőröndöket hoztam.
A front, - mondják -, egyszer csak betör...
Nem való ez, (bár érzem, szívem dobban),

egy kórház volt mégis, a Különleges Körlet...?
És a semmiből a nyúlszájú ellenőr:
„fussunk, talán még elkaphatjuk őket!”



2.


Civilruhás orvosok az ápoltak között.
Semmi feltűnő. Tízperce ismert betegtársak
búcsúznak tőlem érzelmesen. Sok az üldözött.
(Néhányan kémjei a nagy világkormánynak.)

A kórház (?) (lent rab vagy hulla-kocsi...) - bérház is lehetne,
körfolyosó odakint. Végre egy nővér, ez biztos.
Nevetgél, zavart. (Esni vele máris csöppnyi szerelembe?)
A hely, a kóreset egyaránt titkos.

„Szóval nem emlékszik...” - mondja. „De hát elkövettem
valami rosszat”? Félrenéz kicsit, - szívemet szinte hallani -,
„Hiszen kilógott, azért hozták be...” Így állunk ketten

suhogó kabátú orvosok között, (börtön-ábra,
látom, mégis az udvar..?) - akikkel metafizikai
beszélgetést kell kezdeményeznem nemsokára.



3.


Lőni kellett. (A távoli tükörre...)
Céltábla sehol. A szűk, hoszúkás
folyosó, (lehetett volna pl. zsákbafutás
is...) ahol sorukra vártak sürögve
a föld alatti térbe utaltak.
Mind vidámkodott, (mutatták, - „lőni
így kell”), volt idő még elköszönni,
ismeretlenül is szívükbe fogadtak,
úgy éreztem... Nem tettetett barátság
ami alakult, injekció és fegyver
közelében az ember átlát
bizonyos dolgokat. A tükrön a lyuk
szaporodott. És akkor egyszer
csak,  - mire rám került a sor,
                                  - eltűntnek véltek!
Szólt  egy hang: „most beutaljuk,
vagy tegyük ki újabb veszélynek?”

(Kezdtem nem érteni ezt az egészet.)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.