Szabad lény

Ahogy elegánsan berúgta maga mögött az ajtót,
halott fintorba borult az ablak mögött az ég.
Mint a magányba fulladt részeg csalódott.
Csak csikorgott a visszhang, a szakadás előtti fék.
A gyomra égve fájt, az idegvéggel csókolózó szép rozé
csak lökte szét a testbe minden gyógyszerét,
s a méreg körbefogta hideg, szürkülő agyában
a századvéges torz zenét.
Mintha Beethoven és a Damned egy időben és helyen,
úgy szólt benne minden indulat.
Dohány-, szesz-, kávé- s laktózmérgezéses szerveit
égi lények cserkészték durván. Leprás albínók, egy kis mulatt.
Az ajtó mellett, lassan nyíló résben, pereg le a vakolat.
Az üvegszilánk pora a talp alatt, a linóleumon.
Durva jóskörökbe rendeződött elveit elemzi a fény.
Ami ebből az egészből megmarad, egy neuron,
egy hálóból kitépett, magányos fényideg.
Bolyong át a fejbe az extrabassz fejhallgatón.
Egy szelíd, kívülálló, csillagból lövődött vírus
osztja szét az áldást benne lassan és elhalkulón.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Az Irodalom Visszavág, ÚF 6, 2000