Akartuk ezt a lutrit

Sajnálom, hogy hangosan gondolkodtam.
Sajnálom, hogy sajnálom. Gondolkoztam
Rajta, és röstellem: így beléd estem,
Mint egy kaszába, légybe a levesben?
Miket beszélek? ó, hiszen tudod.
Te túléled. Én belepusztulok.

A kettő bennem hol vonz, hol taszít,
Sáncol, pörög, sarkít és változik?
Holnapra próbáljak meg talpra állni?
Holnaptól úgyis kezdhetsz egybelátni?
Nem érdemlem meg a kíváncsiságod.
Ja, és gyűjtöm a töltőtollakat.

Keresem a viszonyítási pontot,
A Bergman-filmeket,
Hátha elárulják, régi dalok,
Milyenek az itteni emberek.
Ne nézz. Pillád ne simogassa arcom.
És ne lásd, milyen szétesett.

Ne jöjj közel. Ne láss ilyen hasadtan.
Hadd hidd: ki voltam, leszek, mert vagyok.
Egyszerű minden, épp csak bonyolult.
S még nem igaz attól, hogy nem hagyod.
Álom a tervrajz, mely hozzád terelt,
Élettől életig? Honnan tudod,
Hogy én voltam az igazi? De hát
Akartuk ezt a lutrit mind a ketten,
Ezért születtél. És ezért születtem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 2006/6