Csalatottak

Valaha volt szövetségünk
már csak zacc a csésze alján,
tisztaságban fogant fényünk
ráncos bőr egy vénség karján.

Ágyunkban a rossz lepedőn,
petyhüdt, néma hátak fáznak,
asztalunknál mozdulatlan,
fásult arcok vacsoráznak.

Körülöttünk árnyék-bábok
ordítanak, mocskot hánynak,
okolnak a csalódottak,
más életre-múltra vágynak.

Kés és villa csapnak össze,
szikra pattan minden zajnál,
éhségünk bús, feneketlen,
minden falat minket sajnál.

Dráma, persze, sors-kaloda,
nem is ritka, csupa közhely,
násszal szerzett olcsó szobor,
rozzant vállon málló lösz-fej.

Titkos szobák, más illatok
jártak haza évek óta,
elkönyvelted, hogy nem tudom,
azt hitted, te idióta…

Kiittam a poharunkat,
leszedál az apátia,
akartam, hogy változz értem,
de maradtál apád fia.

Milyen fura, rág, de mégse,
én is kapok máshol, mástól,
ölelem az emlékeink,
s puszit adok megszokásból.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2020-01-17 11:47:48
Utolsó módosítás ideje: 2020-01-17 11:47:48