NAPLÓK: Szerdánként, kávé helyett Legutóbbi olvasó: 2026-02-26 05:53 Összes olvasás: 40383| 240. | [tulajdonos]: Regényrészlet | 2020-10-30 06:48 | Vacogtató későeste, tán 10 óra is elmúlt, amikor a Remete megint hallotta azt a fülsértő hangot. Hirtelen szakadt ki a csendből, felszaggatta a békességet.
A hang a sziget felől jött most is. Iszonyatos rikácsolás volt, mintha egy ormótlan madár tépkedné saját hastollait és közben üvöltene a képzelt fájdalomtól. Vagy mintha egy trónjáról eltávolított pelenkás király követelné vissza magának a koronát, amit hol búgócsigának, hol gumicicának használt, amíg észre nem vették kisded játékait.
Nehéz napjaink lesznek, sóhajtott a Remete.
Tuggyukkire megint rájött a hoppáré. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 238. | [tulajdonos]: Lázár Ervin: Foci | 2020-10-11 20:08 | Lpázár Ervin:
Foci
Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.p
– Apu, Isten szokott focizni?
Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok...
Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
– Na, vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.
A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ..
Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.
– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.
Kivirul.
– Akkor meg lehet rá kérni?
– Mire?
– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.
Aha, hát erre ment ki a játék.
– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.
Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.
– Mit gondolsz, beáll?
– Reménykedjünk – mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem.
A fiam.
– Megígérte? – kérdezi.
– Meg – mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút.
| |
| 237. | [tulajdonos]: θæ'ŋk yuː' | 2020-10-08 23:20 | A cserbenhagyásos gázolás áldozatától nem várható el, hogy fölkel és harcba száll jogaiért.
Hivatásos igazságkeresők és -szolgáltatók sem segítenek rajta, elintézik egy legyintéssel, minek ment oda, miért nem ért át hamarabb az úton, szedte volna jobban a lábát, szedte-vette-teremtette. Az úrvezető felelősségét rejtegetjük, ha a szerencsétlen körülményekre, a véletlenre, az eleve elrendelés titkos szabályrendszerére hivatkozunk. Száguld tovább az éjszakában, le se veszi a lábát a gázpedálról. | |
| 236. | [tulajdonos]: θæŋk juː | 2020-09-20 20:19 | Szeretném tudni, ezért tisztelettel és udvariasan megkérdezem, hogy melyik szerkesztő moderálta az előző naplóbejegyzést, amely nem volt más, se több, se kevesebb, mint egy angol-magyar nyelvészeti lábjegyzet egy hang kétféle lehetséges kiejtéséről és fonetikai jelöléséről. Semmiféle minősítést senkire nézve nem tartalmazott, csupán a nyelvi tényeket közölte.
Aki netán most kezdi tanulni az angol nyelvet, mint például Pálóczi kolléga, annak számára is hasznos információ lehet a bejegyzés tartalma.
Kérem a Tisztelt Szerkesztőséget, hogy a moderáló nevének közlése után állítsa vissza a bejegyzést. | |
| 235. | [tulajdonos]: θæŋk juː | 2020-09-20 18:47 | | < Moderálva > | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 234. | Szokolay Zoltán: rererere | 2020-09-20 13:21 | Kedves Antal,
nem látom, hogy Filip Tamás neve hol említődött.
Egy jelenségről írtam, a narcisztikus pszichopata alkotóéról.
A jóindulatú figyelmeztetést köszönöm.
A Dokkon - és másutt, az egész magyar irodalmi élet "nemes hagyományai" között - valóban üdvös lenne végre felhagyni a kiszorítósdival, a "majomsziklaharccal". Elfelejteni azt a módszert, hogy leveleket ír valaki szerkesztőknek, döntéshozóknak pályatársa műveinek elutasítása érdekében.
Van elég hely, elférünk. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 233. | Pálóczi Antal: kérés | 2020-09-20 13:12 | Kedves Zoltán!
Kérlek ne folytasd most ezt a pamfletet, Filip Tamás alkotókedvét nem kell negatív impulzusokkal kikezdeni próbálni, a Dokk "nemes hagyományaiba" ez nem tartozik bele.
Itt mindenkit segíteni kell az alkotásban.
Erről szóljon a Dokk!
Örüljünk, hogy legalább a kettőnk dolgát, amennyire tőlünk tellett, rendbe hoztuk! Jobban örülnék, ha ennek mintájára több kibékülés is létrejönne itt!
Remélem megjelenteted ezt a kérést és valamennyire figyelembe veszed!
Antal | |
| 232. | [tulajdonos]: Regényrészlet | 2020-09-19 23:06 | Pacsuli rendes illat volt, szerették az emberek. Sem túl-, sem alul nem értékelte magát. Egy illat volt a sok közül. Az emberek megszagolták, azután továbbmentek. Nem tudták megjegyezni.
Pacsuli vesztét az okozta, hogy egy szép tavaszi napon kapott egy kitüntetést. Talán a "kiváló illat" címet, már nem is emlékszem pontosan.
Pacsuli ettől fogva tipikus pszichopata lett, szagtekintélynek képzelte magát. Azt kezdte hinni, hogy akit ő leértékel, azt mások sem veszik majd komolyan. Azt kezdte hinni, hogy csak az ő értékítéletétől függ majd mások megítélése.
A pszichopata önmagát túlértékeli, másokat alul. Aztán meglepődik, sőt fölháborodik, ha valaki védelmébe veszi az ő ellenségét.
Ilyen illat lett Pacsuli is.
Önhittsége okozza majd a kudarcát, méghozzá többszörösen. Ceausescunak is ez lett a veszte. A pszichopata nem gondolkozik logikusan, fel sem vetődik benne, hogy egyszer majd neki sem sikerül valami. Csak a hatalom megszerzése és megtartása lebeg a szeme előtt. Ő akar lenni az egyetlen illat.
Az egyetlen, amit még a koronavírusosok is megéreznek. | |
| 231. | [tulajdonos]: regényrészlet | 2019-03-24 08:39 |
Regényrészlet
Dem lecsatolta magáról a biztosítókötelet, s a szikla peremére ült, hogy üzenetet fogalmazzon Pacsulinak. Tudta, hogy nem kell leírnia, sőt hangosan kimondania sem, mert a szolgálat a gondolatait is követni tudja, porszem nem kerülhet a gépezetbe, az üzenet biztosan eljut Pacsulihoz.
Először azonban övéire gondolt., de a szavakat nemcsak nekik szánta, hanem amazoknak is.
– Akikkel valaha – ha csupán tíz percre is – találkoztam, jobban teszik, ha letagadják.
Tagadjanak meg, ha a hatalom bármelyik kegyeltje úgy kívánja tőlük.
Ne féljenek, egymás iránti érzéseink e kényszerű gesztustól nem változnak.
Szavak nélkül is, sőt a szavak ellenére is tudni fogjuk, amit tudnunk kell egymásról.
Ez most egy ilyen korszak. Túl fogjuk élni.
Dem felnézett. Most már csak Pacsuli elegáns alakját látta.
– Ha mégis velem kívánna hírbe hozni bárkit is, csak egy tanácsot adok.
Kapcsolattartója útján forduljon azokhoz, akiknek a megnyert embere (ma ez a szakkifejezés).
Ők viszonylag részletes kimutatást vezetnek arról, hogy kikkel találkoztam – akár csupán tíz percre is – eddigi életem során. Abból a listából válasszon célpontokat. Tegnapi kiszemeltje ugyanis nincs közöttük, s ez nevetségessé teszi buzgalmát.
Választ nem várt. Estig ott ült a szikla szélén. A madarak vonulásában gyönyörködött.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
