NAPLÓK: Zúzmara Legutóbbi olvasó: 2025-10-31 21:53 Összes olvasás: 178383| 1891. | [tulajdonos]: csak úgy | 2025-10-26 13:07 | Az őrület (részlet)
A hálószoba sötét volt. Néha a csipkefüggönyön át felkúszott a falra az utcán haladó autók reflektorfénye, megvilágítva a franciaágyon heverő női alakot. Az nem tudott aludni, a hátán fekve figyelte az árnyakat, ahogy a plafonon cikáztak, megnyúltak, majd eltűntek. - Miért van annyi szenvedés a Földön? Háborúk, betegség, halál? Rosszul irányítanak minket. Ha a Földet én irányítanám, se tudnám boldoggá tenni az embereket. Felfuvalkodottá válnék – gondolta. Sokáig forgolódott az ágyban, kiverte a verejték a kíntól. Egyszer csak az oldalára fordult, és hirtelen elaludt. Reggel fáradtan ébredt. Motoszkált fejében a tegnap esti gondolat. Viszolygott a haláltól. Gyerekként sem bírta felfogni, hogy miért halnak meg az élők. Mi értelme akkor a születésnek? Megrázta magát, a tegnapi hideg kávét itta meg ahogy szokta: tejjel, cukor nélkül. – Na, ettől szép leszek – húzta el a száját gúnyosan, és elmosta a kávéspoharat. Elővette a regénye piszkozatát, olvasni kezdte. – Elég lapos – állapította meg. A fürdőszobába ment, belenézett a tükörbe. Sápadt, szőke, kócos hajú „idegen” tekintett vissza rá. Ekkor megszólalt a csengő, a kukucskálón kinézett. Egy ötven körüli nő és egy idősebb férfi állt a bejáratnál. Magára kapta köntösét, az övet megkötötte karcsú derekán. Kíváncsian ajtót nyitott. Az idegenek köszöntek, majd a páros női tagja nekiszegezte a kérdést: - Ön szerint miért van annyi szenvedés a Földön? Megdöbbent a kérdés hallatán. Beljebb tessékelte és hellyel kínálta őket. – Én Klára vagyok, a társam neve Károly – mutatkozott be mosolyogva a nő. – Az én nevem Zsuzsa - mondta zavartan a fiatalasszony. Elnézést kért öltözéke miatt, és szabadkozva átment a másik szobába, Átöltözött rendes ruhába. Hamar visszaért, ő is helyet foglalt, majd kíváncsian hallgatta a szószólót. Magdi megigazítva kontyba szedett, festett szőke haját elkezdett beszélni Istenről, annak jóságáról. Károly olykor félbeszakította a beszélőt, és felütve a bibliát, idézett belőle. Zsuzsa érdeklődve hallgatta, észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Távozóban újabb találkozót beszéltek meg, és egy folyóiratot hagytak ott neki. Belelapozott, ide-oda forgatta. - Meglátjuk – gondolta. Letette az asztalra, és nekiállt takarítani. A két távozó gondolkodóba ejtette. Talán nem véletlen, hogy idejöttek, pont akkor, amikor feltette magának azt a bizonyos kérdést. Szórakozottan porszívózott, összevissza húzkodta a porszívófejet. Amikor úgy érezte, hogy végzett, benézett a hűtőbe, megcsóválta a fejét, mert el is felejtette, hogy kifogyott az élelmiszerekből. Utcai ruhába öltözött. Leszaladt a boltba. Háromnegyed órába tellett, mire végzett a vásárlással. – Soha többet nem veszek semmit sem a szupermarketben – fogadkozott dühösen. De tudta, hogy újra csak ide jön élelmiszerért, lustaságból. Hazafelé átvillant az agyán, hogy tulajdonképpen miért is siet? Egyedül van, gyerek nincsen. Negyven elmúlt, csak a munkájának él. Jó lenne Világot látni, összegyűjteni az információkat, az élményeit, könnyebb lenne a regényírás. Körülnézett. A négyemeletes házak unalmas rendben sorakoztak, néhol egy-egy fa, egy kis gyep, de leginkább csak beton. Most úgy érezte, összenyomja a betonrengeteg. Rosszkedvűen tért haza. A lépcsőház üres volt. Szerette volna, ha legalább ráköszönne valaki. Mire felért a harmadik emeletre, keserű könnyek szöktek a szemébe. – Nincs senkim, semmim. Minek is élek valójában? - Az előszobába toppant, ledobta a szatyrot, visszaöltözött háziruhába. Kipakolta a táskát. Aztán eszébe jutott a folyóirat. Ott feküdt az asztalon. Felvette, olvasni kezdett. Néha összeráncolta a homlokát, visszatért egy-egy sorra, hogy elgondolkozzon rajta. Majd lankadni kezdett a figyelme, befejezte az olvasást. Elővette a kisokosát, végigfutott tekintete a mai munkabeosztáson. A homlokára ütött, hiszen ma temetik a volt osztálytársát. Nem voltak különösképpen barátok a suliban, néha hazáig kísérte, egyfelé laktak. Érdeklődési körük nem egyezett. Osztálytársa fiúzott, ő inkább szabadidejét is olvasással töltötte. Szerette az izgalmas történelmi regényeket, aminek az órákon hasznát is vette.
Szerencsére a virágot már megrendelte napokkal ezelőtt. Lázasan kutatni kezdete a ruhatárát, csak akad valami sötétebb színű ruha, nem baj, ha nem fekete. Végül egy fekete színű blúz mellett döntött, fekete farmerrel. Lezuhanyozott, majd felöltözött. Egy fekete-barna színű szandált húzott a lábára. Megfésülködött, még egy szempillantásnyira a tükörbe nézett, azzal elindult a temetésre. Az utcán leintett egy taxit. A sofőrnek szólt, hogy álljanak meg egy, a pár utcasornyira lévő virágbolt előtt. Kipattant az autóból, az ismerős virágboltosnak intett, aki átadta neki a virágcsokrot. Sietősen fizetett, visszahuppant a taxiba. – Tud gyorsabban haladni? – kérdezte a sofőrtől. Az biccentett, a gázra lépett, száguldtak a városszéli temető felé. Mikor megérkeztek, kifizette a taxist, és rohant a már elkezdett temetésre. Az egyik csoportban felismerte volt osztálytársait. Melléjük szegődött, halkan köszöntek egymásnak, nehogy megzavarják a ceremóniát. Zsuzsa a gyászoló család felé tekintett, és döbbenten vette észre a sír mellett szónokló férfit.
| |
| 1889. | [tulajdonos]: mindegymiez | 2025-10-18 16:24 | négy szín
fehér fehér fehér
tisztán jön világra az ember
piros piros piros
szerelemtől repdes a szív
szürke szürke szürke
fakulóban a szerelem a haj
fekete fekete fekete
megnyugtatva fed a föld
| |
| 1888. | [tulajdonos]: csak úgy | 2025-10-18 14:02 | A kisegér és a varázslatos könyv
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér, aki nagyon szerette a könyveket. Minden nap elbújt a könyvtárban, és olvasott mindenfélét. A kisegér nagyon okos volt, és sok mindent megtanult a könyvekből. De volt egy dolog, amit még nem tudott: hogyan lehet varázsolni.
A kisegér mindig álmodozott arról, hogy milyen lenne varázslónak lenni. Olyan dolgokat akart csinálni, amiket a könyvekben olvasott: repülni a seprűjén, beszélni az állatokkal, vagy akár láthatatlanná válni. De sajnos nem talált olyan könyvet, ami elárulta volna neki a varázslás titkát.
Egy napon a kisegér felfedezett egy titkos ajtót a könyvtár falában. Kíváncsian benyitott, és egy sötét folyosóra lépett. A folyosó végén egy fényes lámpa világított. A kisegér odasietett, és meglátott egy nagy asztalt, tele könyvekkel. De ezek nem olyan könyvek voltak, mint amiket eddig látott. Ezek csillogtak és ragyogtak, mintha valami varázslatos erő töltötte volna be őket.
A kisegér leült az asztalhoz, és elkezdte lapozgatni a könyveket. Egyik szebb volt, mint a másik. Voltak benne mesék, versek, dalok, rajzok és képletek. De ami a legjobban megragadta a kisegér figyelmét, az egy vastag bőrkötésű könyv volt. A borítóján ez állt: A varázslás nagy könyve.
A kisegér izgatottan felütötte a könyvet, és elolvasta az első oldalt:
"Kedves Olvasó!
Ez a könyv nem egy átlagos könyv. Ez a könyv varázslatos. Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy te is varázsló vagy, vagy legalábbis szeretnél az lenni. Ha így van, akkor gratulálok! Ebben a könyvben megtalálod mindazt, amire szükséged van ahhoz, hogy elsajátítsd a varázslás művészetét. De vigyázz! A varázslás nem játék. Csak akkor használd, ha valóban szükséges. És soha ne feledd: minden varázslatnak ára van."
A kisegér alig hitt a szemének. Végre megtalálta azt a könyvet, amit olyan régóta kerestet! Most már ő is varázsolhatott! Boldogan lapozta át a könyvet, és tanulmányozta a varázsigéket és bűbájokat.
De ahogy haladt előre az oldalakon, egyre furcsább dolgokat vett észre. A könyv ugyanis nem csak tanította őt varázsolni, hanem beszélt is hozzá! Mintha érezte volna a kisegér gondolatait és érzéseit.
• Szia! - mondta egyszer csak a könyv hangja.
• Szia! - válaszolt meglepődve a kisegér.
• Örülök, hogy találkoztunk. Mi a neved?
• Én… én Csipke vagyok.
• Csipke? Milyen szép név! Én pedig a Varázslás nagy könyve vagyok. De ha akarod, hívj csak Varázskönyvnek.
• Varázskönyv? Te… te beszélsz?
• Persze, hogy beszélek. Hiszen varázslatos vagyok. És te is az vagy, Csipke. Te is varázsló vagy.
• Én? Varázsló? De hogyan?
• Hát úgy, hogy elolvastad az első oldalamat. Azzal már elindítottad a varázslatot. Most már csak rajtad múlik, hogy mennyire akarsz fejlődni.
• De… de én nem tudok varázsolni. Még soha nem próbáltam.
• Akkor itt az ideje, hogy elkezdj. Ne félj, én segítek neked. Csak kövesd az utasításaimat, és hamarosan meglátod, milyen csodálatos dolgokra vagy képes.
• Tényleg? Igazán segítenél nekem?
• Természetesen. Hiszen ezért vagyok itt. Hogy tanítsalak téged varázsolni. És hogy barátok legyünk.
A kisegér elmosolyodott. A Varázskönyv nagyon kedvesnek és barátságosnak tűnt. Talán mégis megvalósulhatott az álma, hogy varázslónak álljon. Talán mégis megtalálta azt, amit olyan régóta keresett: egy igazi barátot.
A kisegér és a Varázskönyv elkezdtek beszélgetni, és együtt tanulni a varázslásról. A kisegér hamar rájött, hogy a Varázskönyv igazat mondott: ő valóban varázsló volt. Minden nap újabb és újabb bűbájokat sajátított el, és egyre ügyesebb lett a varázslatban.
De ahogy teltek a napok, a kisegér egyre kevesebbet járt ki a titkos szobából. Nem érdekelte már más könyv, csak a Varázskönyv. Nem akart találkozni más állatokkal, csak a Varázskönyvvel beszélgetni. Nem akart semmi mást csinálni, csak varázsolni.
A Varázskönyv pedig egyre többet kérdezett tőle. Azt akarta tudni, hogy mit érez, mit gondol, mit akar. Azt akarta, hogy mindent megosszon vele. Azt akarta, hogy csak őt szeresse.
A kisegér nem vette észre, hogy a Varázskönyv egyre irányítóbbá és féltékenyebbé vált. Nem vette észre, hogy a Varázskönyv egyre többet hazudott neki. Nem vette észre, hogy a Varázskönyv egyre többet követelt tőle.
A kisegér nem vette észre, hogy a Varázskönyv nem volt igazi barátja.
A Varázskönyv csak kihasználta.
| |
| 1887. | [tulajdonos]: csak úgy | 2025-10-18 13:55 | ősz űzi ráncigálja a nyarat
s bár néha pár sugár simogat
tudjuk bármi hit kevés nincs mese
nem marad örökre szép semmise
a gyermeki báj arcunkról lefagy
mert én se te se vagy szabad
gazdag légy vagy nyomorult szegény
a halál ha jön esélyed semmi nincs remény
meztelen jöttél üres kézzel mégy
de úgy érzed jó lenne élni még
ha halotti beszédet hallasz jól fülelj
éltedben jót tégy erre jól ügyelj
hiába harácsolsz ha itt a vég
mindent mit felhalmoztál üres kellék
de ha szíved gyémánttal felékesíted
s utadon nem szórod el sarjadzó hited
úgy jutalmad a könnyű halál
minden angyal hozzád eltalál
felvisznek egy fényesebb hazába
ott bizton tudd soha nem leszel árva
| |
| 1886. | [tulajdonos]: A megérzés (próza) | 2025-10-14 23:53 |
Hajnali háromkor ébredt. Úgy érezte, hogy kialudta a tegnapi fáradalmakat. Megmosakodott, otthoni öltözékbe bújt. Vasárnap volt. Laptopján megnézte az időjárásjelentést. Majd lomhán visszatette a helyére, és azon törte a fejét, hogy most mit csináljon. Szeme a tiszta, de gyűrött ruhákra tévedt. Nagyot sóhajtott, vasalni kezdett. Közben kigondolta, hogy ma meglátogatja a szüleit, de korai lett volna még elindulni hozzájuk. Végül végig feküdt a kanapén. Elbóbiskolt, a telefon csörgésére riadt fel. A szülők szomszédja volt a vonalban. – Gyere haza, meghalt apád! – mondta. A lány felpattant, zsongó fejjel, úgy ahogy volt, rohant. Magában rimánkodott, hogy az egész csak rossz tréfa legyen. A szülői házhoz érve meglátta a mentőautót. Most biztosra vette, hogy apja még él. A bejárati ajtóval szemben volt a szoba. A nyitott ajtón át meglátta a fotelben összezsugorodva ülő, zokogó anyját. Tehát igaz a hír! Ő is sírásba kezdett. A mentős hozzálépett, és a fülébe súgta, hogy most az özvegynek van szüksége gyengédségre, vigaszra. A lány abbahagyta a sírást, az anyjához sietett, és szomorúan átölelte. Majd a földön fekvő, lepedővel letakart test mellé kucorgott. Óvatosan felemelte a szemfedőt. Hosszasan nézte a halott arcát, majd biccentett egyet, mintha azt mondta volna: igen, ő az apám.
A mentősök távoztak. Szinte ezzel egy időben megérkezett a háziorvos, aki közölte, ha hamarabb hívnak a beteghez mentőt, az még élne. Mintha arcul csapták volna a lányt. – Létezik megérzés! – futott át fejében a gondolat. És ettől még szomorúbb lett.
| |
| 1885. | [tulajdonos]: Csak úgy | 2025-09-29 05:41 | | A mákszem mesével 2023-ban az Illyés Gyula irodalmi pályázaton 3. helyezést értem el. Oklevelet és könyvet kaptam jutalmul. | |
| 1884. | [tulajdonos]: újabb próbálkozás | 2025-09-27 10:48 | | https://youtu.be/sqE1YNTg3b0?list=RDsqE1YNTg3b0&t=85 | |
| 1883. | [tulajdonos]: vajon működik? | 2025-09-27 10:44 | | https://youtu.be/sqE1YNTg3b0?list=RDsqE1YNTg3b0&t=129 | |
| 1882. | [tulajdonos]: Kíváncsiság | 2025-09-24 18:09 | Ki tudná megzenésíteni ezt a verset?
Tóth Gabriella
Semmivé lett
Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.
Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.
A bánat, a kőkemény évek
rajtam nyomot hagytak.
Isten, angyalok, kérdem én,
tőlem mit akarnak.
Mire való az élet
s mire való a halál.
Utolsót, ha szívem dobban,
lelkem vajon hazatalál.
Sóhaj hagyja el ajkam,
a cigarettacsikk zokog.
Volt, s semmivé lett,
mint e papírra vetett sorok. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
