NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2021-02-25 02:54 Összes olvasás: 114236| 1496. | [tulajdonos]: b | 2021-02-23 18:27 | Most megint magamra haragítanálak, ha olvasnád. De nem. Gondolom, a tavasz, h lepucolta az érzéseim végződéseit, s ott vagyok megint ezekkel a letakarított, védelem néküli érzékelőkkel, porszemre száll rá, és már fáj is, ahelyett, h benőtte volna a dudva, vagy ami benövi az ilyet.
Nem akarlak szeretni, nem akarok annak örülni, ha ott vagy, ha nem mész odébb azért, mert én is ott vagyok, és nem akarok attól elbúsulni, ha elmész. Ki vagyok szolgáltatva remény nélkül, ez ennél jobb nem lehet, de bármikor, egyik percről a másikra rosszabb tud lenni.
Nem is okolhatlak azért, h szenvedek, nem szeretsz engem a szó semmilyen értelmében, azt se szereted, h nekem vannak érzéseim, nem sok közös van bennünk, de mindketten azt választanánk, h ne szeresselek.
Mi vagyok én neked? Minek látsz te engem? Ha tudnám valaha is, asszem szörnyű lenne, akkor újra megsemmisülnék, egész biztosan. De nem fogom tudni, talán ettől megóv a kommunikáció hiánya. Ki kéne kúráltatni téged, ezt a dolgot belőlem, vajon ki lehetne, ha telne rá? Mert nem a józan belátással van a baj, h abnormális, meg hülyeség, meg bűn, hanem azzal, amit nem irányítok, de van. És gyötör, igen. Hogy tavasz kezd lenni, attól meg asszem még rosszabb. Van egyéb, sokkal súlyosabb baj is, persze, a világom összeomlóban többek között, olyan jó lenne eltávolodni, perspektívában látni mindent. A lényegi összefüggéseimet.
Aztán látom, mint valami óriási hómezőt, vagy kifeszített néhol kockás papírt, és tudom, h ott lüktetsz mindennek ellenére valahol messze, egy metszéspontban, és ha nem figyelek oda, át fogsz vérezni.
| |
| 1495. | [tulajdonos]: sky | 2021-02-23 11:53 | Az üvegtiszta levegőt. A szépség is átverhet. Illetve nem. Megtéveszt akaratlan, hisz nem ígért semmit. Azok ott a perui hegyek, aranyfolyó a világűrből nézve. Mert néha esztétikus, ami már tünet. Szembogarad körül az aranysáv a kór jele. Ma nem vagyok alkalmas semmire. Ami optimista megfogalmazás, mert azt sugallja, ideiglenes. Pedig a vég is elkezdődik valahol. Bármelyik percben itt lehet.
A fák csupasz koronája enyhe ködben, reggeli fény, zúzmara marta földek. Hogy szerettem ezt. Elbújni sok helyre lehet. De végül semmi nem véd meg. Magad mellett a hiány, mint odvas fog helye. Ő van ott végül minden szerelem helyett. Senki más. Jeges szél fúj. Aztán szélcsend és végleg hideg.
| |
| 1494. | [tulajdonos]: n | 2021-02-20 21:28 | Ezt felírnám, mert egy ideje, mióta nagyon határozottan nem a saját életem élem, csak azért élek, h kurva pénzt keressek és ne lakjak, csak aludjak a lakásomban, és ne töltsek időt a szeretteimmel, csak a munka itthoni részét elcsalva, s mivel édesapám egészségi állapota miatt egész nap:
Ahelyett
Mit mondasz majd,
mi volt fontosabb?
***
| |
| 1493. | [tulajdonos]: nomen | 2021-02-19 17:08 | Nem tudom kimondani a nevét. Se a becét, se a rendeset. Nem tudnám nevén szólítani, magamban se hívom sehogyan sem. De úgy se tudom kimondani, ha beszélgetés közben kellene vmiért megnevezni. ( Pl helyettesítés, nem kell másra gondolni, nem szoktam róla beszélni senkivel. Ha meg mások említik vmiért, akkor igyekszem ott sem lenni. ) Igazából egy esetre emlékszem, amikor muszáj volt így néven neveznem, alig jött ki a számon.
Ő viszont lazán kimondja a nevemet. Időnként, mint ma is, úgy hangzik a szájából, mint egy szitokszó. Időnként nem. Így is el lehet 2 ember egymáshoz való viszonyát mondani. | |
| 1492. | [tulajdonos]: f | 2021-02-19 13:43 | Ma ez megy a fejemben, franc se tudja, mért.
Weöres Sándor: TÜNDÉRSZERELEM
Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!
Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba.
Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!
Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba.
Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemű halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!
Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba.
Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be!
| |
| 1491. | [tulajdonos]: v | 2021-02-15 17:50 | Kaptam 1 Valentin napi üzenetet. Nem tőled, mástól, barátit, nem szerelmest. Nem írta alá, de 2 tippem van ki lehetett, s rá is fogok kérdezni, ill. megköszönöm, h ne legyen 'awkward', ami egyébként nem az.
***
Szeretni viszont a férjemet akarom. És nem téged. Sokkal jobban hatsz rám, mint ő valaha is, és ezzel nem tudok mit kezdeni, ettől szenvedni fogok továbbra is, de nem akarlak, és nem is foglak szeretni. A férjem az, aki megérdemli. Mert ő szeret engem. Nem szívesen ismerem be, de volt haszna a veled kapcsolatos szarnak, előtte én nem tudtam, mit jelent szeretni. Hogy mi az, és mi nem az. Az is gáz talán, h ha ez nincs, lehet, h a házasságom, ami a végét járta, véget is ér. Ehelyett meg ez a két vén hülye megtanulta egymást (újra/jobban/nem tom) szeretni.
A romantikához, ahhoz a belehalós, eget szaggató, költészetet termő, világ határait feszegető, igazinak, egyetlennek, valódinak tűnő szarhoz nincs köze. Az, sajnos, te vagy. Akinek elég a kisujját mozdítani és belepusztulok. Akinek az arca bedönti a hangyaszorgalommal évszázadokon keresztül felépített várfalat. Időnként. Talán mindig, ha arra jár. Nem tudom.
Azt hiszem, nem tartozom neked semmivel. Nem hagylak cserben, te nem akartad. Azt akartad, azt adtad írásba, és a végén semmi nem számít, csak ez, a 3 üzenet, mert a többit képzelhettem is, azt akartad, h ne legyek.
Eddig se voltam, nem leszek ezután se. Nincs rád ellenszerem. De ha beléd halok is ötvenszer egymás után, akkor se foglak többet szeretni. | |
| 1490. | [tulajdonos]: celebrating love | 2021-02-14 14:04 | A szeretet ünnepei, a karácsony, meg ez a Bálint-Valentin remek alkalmak annak megélésére, h nem vagyunk szeretve.
Mert még így is, h a tegnapi napot gyakorlatilag e világon kívül töltöttem, ma meg egész más témájú ír verset, meg pszichológiai egyebeket fordítok (utóbbit a lányomnak), meg végre a házimunkát is elkaptam úgy-ahogy, szóval még így is, h alig veszek részt az álközösségi virtuáramlásban, még így is átcsap rajtam tajtékja a szerelem/szeretet tömény ömlésének , mint ama örök zsidón a földi boly, és szar érzés.
Mondjuk, nekem könnyű, mert tegnap összeszedtem magam, és hagyom ott a francba, de aki ezen lóg naphosszat és véletlen nem ömöl rá személyre szabottan semmi?
Jók ezek az 'ünnepek', igen-igen jók. | |
| 1489. | [tulajdonos]: close | 2021-02-12 20:21 | Aztán teljesen random és out of context néha vannak ebben szép dolgok is. Egy test spontán öröme attól, h ott van a közelében egy bizonyos másik test. Mint a lepkeszárny rebbenése, s itt most még véletlenül se azokra a lepkékre a gyomorban gondolok, amiket az angol nyelvi imperializmus honosított meg a magyar nyelvben.
Lepke szárnya rebbenése. Szándékosság nincs benne semmi, dobja a sors, a hétköznapi malom, és egyszer csak ott van egy méterre a másik, és 2 hosszú másodpercig olyan nyugalom, h odaszegez. Egyszerűen:jó. És nem mutat túl, meg semerre, elég önmagának, a célja, ha van, ennyi. | |
| 1488. | [tulajdonos]: reject, forgive, reject | 2021-02-10 20:15 | Abban a pillanatban megbocsátottam volna neki mindent, amikor megbánás lett volna benne. Mindent, amit megbánt. De sose bánt meg semmit abból, amit tett. Most sem bánja. Amikor most már mesteri módon kifejezi a semmit, és teljesen felhagyott mind az ámokfutással, mind látványos elutasításommal (nem látványosan azért egyértelműen és megváltozhatatlanul ott van, és csak az van ott), mindezt nem azért teszi, mert megbánta, h előzőleg ezt tette, hiszen ártott vele nekem, hanem azért, h bebizonyítsa, h én vagyok az oka a saját bajomnak, ő semmiről nem tehet.
Így aztán nem tudok megbocsátani semmit. Amúgy is csak szívatnám magam ezzel is. Ez nem az a sztori. | |
| 1487. | [tulajdonos]: 9-10 | 2021-02-09 18:46 | Február 9. 1987-ben ezen a napon szakadt félbe az életem. Legalább is úgy emlékeztem. De kedd volt, az meg - ahogy nézem- 1987-ben 10. volt. Nagyon drámainak és indokolatlannak hangzik, de a saját életemnek ott lett vége. Azóta csak mintha van, kihozni abból a legjobbat, ami nem az igazi. Darabig reménykedtem a visszatérésben, h újraindítható, de régen túl vagyok minden olyan ponton, ahonnan ez bármilyen szempontból lehetséges lett volna.
Február 9., "Még egy napot kért és kapott" nap, mikor még megengedték, h hétfőn iskolába menjek, holott eldőlt, h kiíratnak másnap reggel. Technika órán a tanár megfenyeget, h jaj mi lesz velem a következő órán, ha nem változtatok a viselkedésemen, a barátnőmmal sírva röhögünk, aztán az utolsó órára nem megyünk be. Helyette ki a Tisza jegére, be egészen középig, onnan nézzük a hidat. Aztán a partközelben talált jégtömböket vágjuk oda magunk elé indulatszavakként, az se baj, ha bereped. De a Tisza bírja.
Este kipakolás után állok a beépített szekrényem előtt, kis indák vannak a tapétáján belül, az ágak közt József Attila-sorok, Európa Kiadó, Kontroll-csoport és efféle idézetek. Aztán letépem az egészet azon gondolkozva, h ez rongálás, de ne maradjon utánam semmi.
Másnap a vonaton Hódmezővásárhely-Népkertnél elkezdek sírni anyám előtt, pedig sose szoktam, és nem tudom abbahagyni. A végén is csak azért, mert anyám addigra már tökre meg van rémülve. Ott, talán, egy pillanatra átsuhanhat rajta, h ténylegesen, belőlem nézve mit csinált. Abbahagyom, mert megtörtént, aminek nem lett volna szabad. És innentől kezdve majd újra és újra megtörténik. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
