Siratóférfiak

Már elszaporodtak rajta a csodák,
elborították teljesen,
fehér lett tőlük és felismerhetetlen
ez a nagy, játékos test,

ami együtt bújócskázott velünk,
évekig, nevetve serdült velünk,
hosszú karjait lóbálva kiabált,
és majdnem ő volt a vezér –

és ha erdőt játszottunk, ő tényleg fa volt,
ha szétszéledtünk, magányos fa maradt,
ha hívtam, többé nem válaszolt,
akkoriban kezdődtek a csodák,
és megviseltek nagyon engem,
lefogytam és bepiszkolódtam,
de őrá egészen másképp hatottak,
egyikünk orvos lett, tőle tudom:

"A csodák, az apró ellentmondások
egyszercsak ölnek vagy teremtenek,
ez történt vele is: a nevéig égett,
tényleg, te emlékszel, hívtuk valahogy?"

Igen, én emlékszem, mert én költő vagyok,
emlékszem, mert az irigye voltam,
emlékszem, hogyne emlékeznék,
úgy hívtuk: én.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A koboldkórus (Budapest, 1993)
Kiadó: JAK–Pesti Szalon