"Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és magasabb rendbe való felemelkedés vágya benne fel nem ébred. A szellem magasabbrendűségéről sejtelme sincs, és ha hall róla, hitetlenül áll vagy gúnyolódik. (...) Ennek a tömegnek jelenléte a közösség számára állandó veszély, és a közösséget csak a szakrális rend gondos fenntartása őrzi meg, hogy a sötét tisztátalanság lent maradjon, lenyomva, féken tartva, mert ha a tisztátalanság feltör, iszapjában az egész közösség elmerül és megfullad."
(Hamvas Béla: A király és a nép. In: Scientia sacra I.)
Az ázsiaiak gyakorlatilag alacsonyabb státuszúak voltak mint az afroamerikaiak. Ennek tudatában érdemes mindezt olvasni.
"IV. KALIFORNIA, 1869-1941
Az az első 27 japán emigráns, aki Kaliforniába érkezett, később Wakamatsu eltűnt kolóniája néven vált ismertté. 1869-ben szálltak partra, és egy Schnell nevű európai vezetésével telepedtek le Sacramento-tól északra. Végül is a rossz termések és más problémák miatt tönkrement ez a település, és a letelepülők nyomtalanul eltűntek, kivéve egy "okei" feliratú sírkövet, ami egy 19 éves lány síremléke, aki valószínűleg az első amerikai földön elhunyt japán nő volt. A japán utazók, diákok és diplomaták, akik hamarosan ellátogattak az Egyesült Államokba, csak kevesen és csak átutazók voltak, nem gyakoroltak nagy hatást.
Az 1890-es évek elején azonban az emigránsok száma rohamosan megnőtt. 1891 és 1924 között 295.820 japán emigráns szerepel a feljegyzésekben, ezen kívül illegális és nyilvántartásokban nem szereplő japánok is beszivárogtak Kanadából és Mexikóból. Nem mindenki maradt itt, néhányan sokszor jöttek és mentek, és így az itt lakó japánok valódi létszáma a feljegyzésekben szereplő összlétszámnál valamivel kevesebbet tett ki. 1920-ban a népszámlálás 111.010 japán-amerikai lakosról tett jelentést, akik még főleg az első generációhoz tartoztak, és 1930-ban már 138.834-en voltak. (2. táblázat) A nyugati parti nativisták megijedtek a japán befolyástól, ami majdnem közvetlenül a kínai emigráció megtorpanása után következett be, és azt állították, hogy az országot lerohanja egy ázsiai horda. Bár lényegében a japánok sosem tették ki a népesség 1 %-át. A legnagyobb arányú japán jelenlét Los Angeles megyében volt, 1920-as feljegyzés szerint 2.1 %.
Számos egymással összefüggő tényező befolyásolta a japán emigrációt. Miután a kínai emigránsokat kitiltották 1882-ben, újra szükség lett az olcsó munkaerőre. Kezdetben melegen üdvözölték a japánokat, de ahogy a számuk egyre gyarapodott, a kaliforniaiak egyre kritikusabbak lettek és divattá vált a japánok és kínaiak összehasonlítgatása, és nem nézték jó szemmel, hogy a kínaiakkal ellentétben nem voltak hajlandók alacsony pozícióban maradni, nagyobb dolgok inspirálták őket, és egyenlő bánásmódot akartak. Főleg a vasútnál, konzervgyárakban, a fakitermelésben, bányászatban, halászatban, húscsomagolásban, sófinomító üzemekben és Kalifornia növekvő mezőgazdaságában dolgoztak. Nem érték be a vándor idénymunkás szerepével, hanem törekedtek arra, hogy maguk is földet vásároljanak. Néhány évi amerikai tartózkodás után a japánok felvásárolták vagy bérbe vették a rossz minőségű földeket, amelyekhez rajtuk kívül senki másnak nem volt kedve, és virágzó farmokat telepítettek. Már 1920-ban csaknem 75.000 hektár földjük volt, és ezen kívül közel 400.000 hektárt béreltek. Annak ellenére, hogy Kalifornia lakosságának mindössze 2 %-a volt japán, ők adták a mezőgazdasági termelés 13 %-át.
A japánok a hazájukból hozott belterjes gazdálkodás módszereit új, tudományos módszerekkel is kiegészítve sokkal többet arattak a silány földekről is, mint a "fehérek" a jobb termőtalajról. Azonkívül jóval szorgalmasabbak is voltak az amerikaiaknál, kiszipolyozták családtagjaikat, fillérekért dolgoztatott cselédeiket és mindenekelőtt saját magukat. A japánok azzal törtek előre a gazdasági életben, hogy epret, salátát és egyéb alacsony növésű növényeket termesztettek, amelyeket csak görnyedve, hátfájdító munkával lehetett megművelni, tehát olyan munkával, amire "fehér ember" nem volt hajlandó. Ők voltak az elsők, akik először termesztettek rizst a nyugati partvidéken. Amikor a "fehér" nagykereskedők megtagadták a japán áruk árusítását, nagykereskedéseket nyitottak honfitársaik terményeinek forgalmazására. Ez a hálózat annyira sikeresen működött, hogy bizonyos gyümölcsök, virágok, zöldségek a "vetőmagtól a piacig" csak japán kézen mentek át. A mezőgazdaság különféle ágazatai révén gazdasági függetlenségre tettek szert. Hawaiiban, Kaliforniában, Oregonban és Washingtonban sok japán dolgozott a halászatban és a konzerviparban is. Az egyik legjelentősebb siker a Los Angeles-i kikötőben fekvő Terminal-szigethez fűződik. 1901-ben japán halászok beindították a sziget tonhal- és szardíniakereskedelmét, és rövidesen konzervgyárakat is létesítettek a feldolgozásra, munkaalkalmat teremtve másoknak is. 1942-ben már a 60 %-ban japánok lakta Terminal-sziget szállította Los Angeles halfogyasztásának legnagyobb részét. A kaliforniaiak azonban nemhogy megtapsolták volna a japánok vállalkozó kedvét, hanem durván nekiktámadtak. A nagytermelők ugyanis nem nézték szívesen, hogy elapad az olcsó munkaerőforrás, a kistermelők pedig megijedtek a japánok által támasztott óriási versenytől. "Hogy védekezhetünk, ha ide vezet a szorgalom, a jó gazdálkodás és a bölcs előrelátás?" - írta panaszkodva a Pacific Rural Press című lap 1906-ban. Nem sokkal később a kaliforniaiak megpróbáltak megoldást találni a kérdésre. 1913-ban rávették a törvényhozást, hogy fogadja el az idegen földtulajdonról szóló törvényt (Webb-Heney-törvény), amely megtiltotta az "állampolgárságból kirekesztett idegeneknek", hogy mezőgazdasági területet vásároljanak, vagy alkalmanként három évnél hosszabb időtartamra bérbe vegyenek. Később további "óvintézkedéseket" is tettek, például ami megakadályozta, hogy a japánok kereskedelmi halászatra szóló engedélyt kapjanak. De a japánok mivel nem akartak lemondani mindarról, amiért annyira keményen meg kellett dolgozniuk, megkeresték a törvények megkerülésének útját, a kiskapukat. Néhány esetben az Amerikában született és már állampolgárnak számító gyerekeik, az úgynevezett nisei-k nevére kötötték meg a szerződéseket, mások pedig született amerikaiakkal társultak, és a hivatalos iratokon üzlettársuk nevét használták. Ezekkel a módszerekkel a japánok sikeresen elvették az ellenük hozott törvények élét, bár pszichológiai hatásuk megmaradt. A városokban a legtöbb japán háztartási alkalmazottként dolgozott, kialakítva a népszerű képet a japán "házifiú"-ról, vagy apró régiségkereskedéseket, kávéházakat, mosodákat, vegytisztítókat tartottak fenn, szobákat adtak ki, vegyeskereskedésük és borbélyüzletük volt. Egy független etnikai hálózat kapcsolódott ezekhez a vállalkozásokhoz: a japán kiadó házakat japánok bérelték és a japánoknak japán munkások dolgoztak. Éttermek, mosodák és kis üzletek hasonló gazdasági hálózatokban vettek részt. Sokat közülük más kisebbségi csoportok láttak el, különösen más ázsiaiak. A kis családi vállalkozások váltak a japán gazdasági erő sarokköveivé a városi területeken.
A japánok egy úgynevezett "tanomoshi" (kb. "kérj segítséget") pénzügyi rendszert működtettek, ami egyfajta önsegélyző csoport volt, amelyben az egyének közös pénzalapot létesítettek. Ez előmozdította a gazdasági együttműködést, ami egyúttal segítette a közösségi összetartást is. Ez a tanomoshi-rendszer jó szolgálatot tett a korai japán emigránsoknak, amikor a bankok nem adtak nekik kölcsönt.
A japánok ellen hangolt közvéleményt a szakszervezetek, soviniszta csoportosulások és szenzációhajhász újságok erősítették tovább, akik leporolva a kínaiak ellen felsorakoztatott ósdi érveket, majdnem szó szerint újra bevetették a japánok ellen is. Az uszítást a San Francisco Chronicle című újság indította el 1905-ös februári cikksorozatával, amely a következő "szenzációs" címekkel közölt írásokat: "Japán veszedelem fenyegeti az amerikai nőket", "A bűnözés és a nyomor az ázsiaiak ikertestvére", és "Az ázsiaiak fehér agyvelőt lopnak"... A cikkek nyomán hamarosan megalakult az Ázsiaiak Kitiltását Szorgalmazó Liga, amelynek taglétszáma egyetlen év leforgása alatt csaknem 80.000 főre emelkedett. Az újságcikkek arra kényszerítették a kaliforniai törvényhozást, hogy kérje a kongresszustól a japán bevándorlók kitiltását.
1906 őszén a San Francisco-i Oktatásügyi Tanács elrendelte, hogy a japán diákoknak külön iskolába kell járniuk. Az intézkedést az iskolák zsúfoltságával indokolták, de mivel a város 25.000 tanulójából csak 93 volt japán, közülük is 25 már Amerikában született, a magyarázat nevetséges és mondvacsinált volt. A Tanács ezen kívül arra is hivatkozott, hogy a japán tanulók "elrontják" a fehér gyerekeket, bár egyetlen fehér szülő sem tett ilyen panaszt. Az Oktatásügyi Tanács intézkedése mögött a város polgármestere, Schmitz állt, akinek sürgősen szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmet saját küszöbön álló koncepciós peréről. Terve sikerült: - miután a japán kormány erőteljesen tiltakozott, és Japánban hatalmas tömegek tüntettek a határozat ellen, a kaliforniai politikusok háborús agitációba fogtak. Schmitz polgármester egy tömeggyűlésen kijelentette, hogy kész akár az életét is feláldozni a japánok elleni harcban. A Los Angeles Times című újság az eseményeket úgy kommentálta, hogy "... a polgármester úr ezen ígérete feltehetően csaknem mindenkit megnyer a Japán elleni háború ügyének." Végül Theodore Roosewelt elnök közbelépett, és meggyőzte az iskolai vezetést, hogy érvénytelenítse a rendeletet, hogy elkerüljék az összeütközést, bár igen keveset tehetett az érdekükben, mivel a Legfelsőbb Bíróság 11 évvel azelőtt törvényesnek ismerte el az iskolai elkülönítést. Azonban az esetleges háború elkerülésére az elnök kompromisszumot kötött a tanáccsal. A tanács letett az iskolai elkülönítésről szóló javaslatáról, az elnök viszont rendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta, hogy további japán munkások érkezzenek az országba. Döntését valószínűleg befolyásolta az a tény, hogy Japán éppen megnyerte a háborút az oroszok ellen, és minden jel arra mutatott, hogy hamarosan világhatalommá válik, és ezt a tényezőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezután az Egyesült Államok és Japán kidolgozta az 1908-as hallgatólagos megállapodást, amelynek értelmében a japán kormány megígérte, hogy nem ad útlevelet Amerikába igyekvő munkásoknak. Így Japán megőrizhette tekintélyét, s egyben az amerikai követeléseknek is eleget tett. 1908 után több japán hazatért, és 1914-re a bevándorlók száma harmadával csökkent. Miután véget vetettek a munkások bevándorlásának, Japánból csaknem kizárólag nők érkeztek Amerikába. Az Egyesült Államokban élő kínaiakhoz hasonlóan "Kistokióban" is háromszor annyi volt a férfi, mint a nő, és ez sok nőtlen férfit arra késztetett, hogy az óhazában keressen feleséget. Mivel a hazautazáshoz nem volt elég pénzük, kölcsönösen megküldték egymásnak fényképüket. (Ezzel a módszerrel keresett menyasszonyt magának sok kelet-európai bevándorló is.)"
Az, ami él engem, az bizony fütyül rám, mert az, ami él engem, nos, az valóságos, én meg nem vagyok az. Mind bioenergia vámpírok vagyunk. Vagy inkább fordítva, a bioenergia vámpírkodik rajtunk, de akár így, akár úgy, az anyag tükrén nem hagy foltot a szellemünk, fordítva meg igen. Minden. Égen s földön, kívül s belül, régen, most és a jövőben, egyszóval minden: menekülés csupán. Nagy kozmikus migráció, az ontológiai katasztrófa elől való spuri. Közlöm velünk, hogy egyikünket sem lát szívesen sem a kozmosz, sem az élővilág, sem az emberiség, sem a tudat. Ideje lenne összesöpörni a csillagokat, befalni a holdsajtot, elkoppantani a napot és eltűnni. Nem jobbra el, nem balra el. Nem. Középen el. Ha találkozhatnék Marcival, csupán annyit tanácsolnék neki, hogy egy pillanatra se higgye el se magát, se a világot; amire tudja, arra fogja rá, hogy szép és finoman kiműtve az értelemnek hazudott biomechanikai műbalhé teteméből, csak azzal foglalkozzon. A többi, ugyan, hagyjuk már!
Mivel a korlátozások idején rengeteg könyvet rendeltem ezért az egyik oldal figyelmeztetett, hogy azonnal csapjak le a Zsuzsika Bergengóciában című kötetre potom hét millió forintért. Pirulok, de megvallom, hogy nem csaptam le rá. Az ilyen algoritmikus mellémérések nyugtatnak meg az informatikai diktatúra rémlátomásaival kapcsolatban. Ha van is, lesz is ilyesmi szerintem csak röhögünk rajta, aztán majd megunjuk és Frank Herbert Dűnéjének egyik mottójával elhatározzuk, hogy engedelmeskedünk a következő parancsolatnak:
"Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára!" Orániai Katolikus Biblia
