Népliget

Reggel a jövőre nyitottam az ablakot;
Belélegeztem a város üzenetét,
A fényeket, a halk morajlást.
Indulnom kellett minél hamarabb,
Különben lemaradok a szépségről. Így tettem hát.
Csodáltam a hajnalt, ittam az utcalámpák fényét,
Elragadott a hideg élénkség.
Lent a téren határozatlan irányokba mozdultak a testek,
Félig csukott szemmel, ösztönösen kísérték az árnyékokat valamerre.
Majd megérkezett a sárgán csilingelő villamos
Csak nekem nyitotta ki a nehéz vasajtót;
Arrafelé nem jártak a népek.
Magammal vittem egy apró töredéket a reggelből, bennem volt, nem mellettem,
A madarak, az emberek, az utca dallamát, magammal vittem a sárga villamosra
A szürke pirkadat megszorította a szívemet.
Szerelmet éreztem, kicsordult a könnyem belé,
Annyira szerettem abban a pillanatban
A várost, a rideg színeket, azt a lányt, a villamosomat, a hidat, a Dunát,
Gondtalan mindennapjaimat bensőm remegése
Fakasztotta eksztatikus tapasztalattá.
Hasznát akartam venni a pillanatnak, csak magaménak tudni;
Mire föleszméltem, már alvó kérdőjelek közt jártam,
Mélyen a föld alatt.
Csak innen ki, minél előbb, mert elvesztem a pillanatot;
Úgy döntöttem, formába öntöm, ekkor lelte halálát.
Még élt, de most már nem is élt, eltávozott belőle az élet lényege.
Magamra hagyott
És én kétségbe estem a Népligetben.          






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.