Majdnem-testamentum

Zöld sorok a vörös papíron.
Ismeretlenek. Nem én írom.
Ó, ha tudnám, mit is jelent az ,,én”…
Pedig az elmém még nem skizofrén.
Vezet és hajt valami, valahova.
Hajszolom, de nem megy végbe a csoda.
Eszmétlen és ontológiátlan
Kettétört agy hever önmagában.
A kezet egy láthatatlan akarat mozgatja rég.
Zavarosan fel-feldereng a kótyagos messzeség.
Ifjúkori optimizmus ugrik le a szikláról.
Eltűnik a szakadékban, még halálát sem látom.
Alkoholmentes zavarban ülök egy papírral szemben.
Legalább leírok mindent, amit eddig sosem mertem.
De a kérdés: a lényegen mit változtat?
Oly rég tudom, hogy e létben elkárhoztam.
Legalább egy finálé engedtessék meg…
Hadd vetődjön még iratra tán a lényeg.
No meg aztán jöjjön, minek jönnie kell.
Az Öreg már nagyon rég engem követel.
Rendelkezem erről-arról… Utoljára.
Jegyzetek a léttelenség margójára.
Megyek haza. Talán itt nem, talán majd ott…
Hiszen mindig csak ez a vágy volt, mi hajtott.
Micsoda? Egy gúnyos hang fülembe súgja:
,,No megállj, még nem te jössz, majd évek múlva…”
Na ne már… Még megdögleni sem engednek?
Amit eddig hajkurásztam, újrakezdjem?
Legyek még keserű, ifjú értelmiségi?
Ha muszáj… Egye fene, ha hagynak még élni…  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.