zilált szonettek



1

Forog, keresi önmagát. Temérdek
lim-lom.
Az este fénytelen, akár
a  szavak bennem.
Kép, ahogy riadt
csomókon hang
vibrál.

Semmi sem emlékeztet semmire.
Kivár,
szentséget tör minden
ami átér.

Se híd, se út.

A faragott harag bezúz
ezt is, azt is.
Átvált, kimarad,
és nem érti, hányszor hány
az abszolút
fényből kivermelt tér.
A kivonult
hit.
A néma tömb.
A fel- és eltüzelt múlt.
Itt.

2

Figyelem magam a nyugvó napban,
csontok fehérlenek ki belőlem.
Csontok és szavak,
akár a fagy
a
türemkedve zárt időben.

Álmodom magam szépbe, jóba.
Jeges puszták közt habos
zöld. Az emlékezet óta
rövidre zártan belenőtt
minden,
aminek nincs csak vágyban
kibontott célja. Egy hamis
én
akasztva. Akasztott
tóra.
Suhogó vízesés előtt.

3

Most még üzenhetek is
valakinek.
Bárkinek.
Akár magamnak.
Sodródó idővájúk,
görgeteg sipkás hegyek.
Átellenben velük a laposodó,
egyre bonyolultabban elsivatagosodó
szóhasználat.

Körbekapcsolok.
Mozdulataim rám tekerednek,
mint szélfújta szemét
az útszéli fák maradék csonkjaira.
Süllyedő kövek-
re vésett igéretek-
ben fogadkozás, hogy nem,
hogy soha.

Por
szóródik rájuk
az önfeladás villódzásaiban.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.