Kígyó

Kivert az Isten, már nem tudok felállni,
Mert elvették lábam, csak nyalom a port;
Hasamon csúszok, s néha dühömben
Bokán marok gyereket, ringyót, latort.

Esténként visszamászom a verembe,
Leiszom magam, és a pockok, egerek,
Mind csak kacagnak, mikor csörgőm
Rázom, s az Egek Urára sziszegek.

Aki kirúgott, mert túl okos voltam,
Kibukott hüllő-fejem a földbe verem,
Angyal voltam, most ittas kobold;
Kígyó-koppanástól kong a verem.

Felszisszenek, felemelem fejem,
Majd egy újabb üvegnyakba harapok,
S míg a szeszt szívom, arra gondolok,
Milyenek voltak a paradicsomi napok.

Villás nyelvemmel leszúrnám az Urat,
Minden szavam szúrós szalmiák,
Isten balján kezdtem, és most örülnék,
Ha befogadnának a galileai haramiák.

Velük tán újra megtalálhatnám Évát,
Kinek almába oltva átadtam a Tudást,
És míg nagyokat harapott, elfeledtem
Minden haknit és megannyi orra bukást.

De hiába keresném, Éva már halott,
Szomorúfűz, de valahol van egy Szűz;
Bolond rima, ki újból megragad,
És egy otthonos cipőlyukba fűz.

Addig is szisszentek megint, és míg
Meg nem váltanak, csak nyalom a port;
Hasamon csúszok, s néha kínomban
Bokán marok gyereket, ringyót, latort.

A testem hideg, a szívem még üres,
Nehéz hüllő-fejem a földbe verem,
Angyal voltam, most részeg csöves;
Kígyó-koppanástól kong a verem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Reflux