Az állomáson
Az állomást a hegybe vájták;
kinyílik itt a sziklafal
a Ligur-tenger fölött.
Egy lámpaoszlopnak dőlve állok
két, még-már messze járó
vonatzúgás között.
Belepett az őszi éjjel.
S mint egy zöldes, virágmintás
törött terrakotta tányér
mellettem a dísznövények susogása --
Csönd van. A sínen
mozdulatlan a párhuzam.
Átlépek rajta.
Oda, ahol vizet sejtek;
távollétérzést takaró
hideg hullámlapokat
és vákuumot,
mely elnyeli egy apró lyukban
a hátrahagyott napokat.
Oda, ahol vizet látok.
A víz súlyos, tömény és szinte fáj.
Színes képeket szorít ki egyre-másra.
Az egyik tükör, s visszanéz
egy rég feledett, álomszerű állomásra.
Meddig jutok? Van értelme?
Nem tudom, és nem is bánom.
De látom, hogy szállok tengerre:
ma éjszaka túlgondolom magam a világon.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
